2. Fejezet - A jók és a rosszak csatája

- Abeoji! - hajlongott mindenki, így én is ezt tettem egy kis körbenézést követően.
- Taehyung! Ide! - mutatott maga elé, mire a fiú kicsit összerezzenve előrébb lépkedett. A férfi hangja tekintélyt parancsoló volt, elég erős és határozott ahhoz, hogy bárkit megfélemlítsen.  Fejét kalap fedte, melyen két kis lyuk díszelgett, onnan álltak ki szarvai. Ő tényleg az ördög volt. Azt hittem ez valami becenév, vagy valami ilyesmi, egy álca, de nem, ő ténylegesen a mesékben látott ördög volt. Lábait cipő fedte, így azt nem vizslathattam, na nem mintha annyira érdekelne a lába.
- Hozzáértél...az én egyetlen kincsemhez? Fiam! - dobbantott egyet Taehyung tisztségét kimondva.
- Apám, én!
- Bemocskoltál egy angyalt, majd a házamba hoztad! Mi vagy te? Erre neveltelek? - kiáltozott. Arcizmai megfeszültek, azt hittem ott ugrik neki a teljesen összehúzódott fiúnak. Szinte láttam, ahogy remegett.
- Abeoji, ő Kim Eungin, annak a férfinek a lánya aki… - kezdett bele Tae Ji, gondolom a bátyja védelmében.
Láttam a férfin, hogy elgondolkozik, miközben megállítja a lányát egy egyszerű kézmozdulattal. Állából lógó szakállát simogatva nézett rám, majd mosolyodott el.
- Az én pici Eunginem - sóhajtott. - Gyere, nem bántalak!
Megindultam felé, mikor éreztem Tae Ji kezeit a hátamon, ahogy kicsit megtolnak. Nagyot nyelve haladtam el Taehyung mellett, aki csak rám pillantott, mialatt én is őt néztem. Azt akartam, hogy segítsen, vigyen el innen.
- Ugye nem bántották az én egyetlen reménységem? - mért végig. - Hasonlítasz rá! Arra a nőre, akit ugyanilyen meggyötörten fogadtam be, miután mások bántották. Olyan tiszta volt, de én bemocskoltam - játszadozott az egyik tincsemmel. - Pont mint téged a fiam, a hajad, fekete. A kedvenc színem, mert én maga vagyok a sötét, a pokol. Te is az enyém lettél. - Mindenki felkapta a fejét, leginkább Tae Ji volt az aki meglepődött.
- Emberek, ő lesz az aki megnyeri nekünk a háborút - karolta át a vállamat. Összerezzentem, minél kisebb akartam lenni, akár mákszemnyi is, csak, hogy felszívódjak onnan. - Dong Hee! Szerinted, ki vigyázzon a pokol legnagyobb kincsére?
- Az ördögpalánták legjobbika, természetesen - válaszolt kis habozás után egy ősz férfi, aki a terem sarkában ücsörgött, majd mondatának végét is elmondva valami varázsigét kezdett mormolgatni.
- A lány Taehyungé! - jelentette ki, majd a fiúra nézett, aki pedig felváltva vizslatott mindkettőnket. - Bemocskoltad, mostmár gondoskodj is arról, hogy az angyalok vissza ne szerezzék! Bármi történik vele, az a te felelősséged, értetted Fiam? - a fiú csak biccentett, majd elindult felénk. Tae Jire pillantottam, akinek kiültek az érzései az arcára. Egyszerre félt, és volt meglepődve, miközben még csalódottság, sőt még az öröm apró szikrái is felfedezhetők voltak az arcán.
Némán tették meg az utat velem, ki a folyosóra, majd onnan a felhőkben turkáló épület egyik felső emeletére. Tae Ji törte meg a csendet.
- Tae! - kapta el a kezét, majd maga felé fordította. Taehyung ezalatt elengedte a csuklómat, és szemezett a húgával. - Ha bármi baja esik miattad, akkor én is megöllek, nem csak Apa - sziszegte a bátyja képébe. - Akkor azért kellett otthagynom mert a szülei vétkeztek, nem fogom hagyni, hogy most azért veszítsem el, mert az én apám döntött rosszul. Egy, érted, egy haja szála is görbül akkor neked véged! Nem véletlenül vagyok az ördög egyetlen lánya, van elég erőm ahhoz, hogy gyűlöljelek - a mutatóujjával böködte Taehyung mellkasát, aki láthatólag jót szórakozott a helyzeten. Mosolygott.
Kaptam egy szobát. Fehér falak, fekete bútorok, egy szürke rongyokba burkolózott ágy, fekete, fehér, és szürke párnák, sötét függönyök, és véget soha nem érő felhőrengeteg, mint panoráma. Lassan visszaengedtem esni a szürkés sötétítő anyagot, hogy letakarjam az évekig nézegetett tájat. Unom a felhőket, unom az egeket, és a magasságot.
Egész este az ágyamon ültem, és néztem magam a tükörben. Meggyötört voltam, és fáradt, de aludni mégsem voltam képes. Talán féltem, vagy inkább csak meglepődtem, esetleg csak nem erre számítottam, vagy az összes egyszerre. Nem tudom, nem is fogok rájönni egyhamar, ha csak nem történik valami, ami segít nekem. Amilyen szerencsétlen vagyok, úgyse fog.
- Eungin, indulnunk kell! - rázogatott mosolyogva Tae Ji. Felkaptam a fejem, és hangok híján csak a mimikám sietett segítségemre, hogy elárulhassam az értetlenséget, és kuszaságot, ami bennem volt ekkor. Mégis hova kéne nekem menni? Mi ez már megint?
- Tae nem mondta? - ciccegett. - Hé szőke ördög! Tényleg nem mondtad neki, hogy mi lesz itt? - fordult a testvére felé, aki egy fogkefével a szájában lépkedett be a szobába. Kicsit sem nézett ki hülyén a kócos hajával, és a kisautós köpenyében. Nagyon férfias volt, mondhatom…
- Nhemmh - rázta a fejét segítségképp, miközben szemeit nagyra nyitotta, majd felém kapta őket. - Készülődj, mert elkésünk az óráról - bökött felém az állával, majd kiment a szobából. Tae Ji ott volt velem, mialatt elkészültem, sőt, még Taehyungot is rávette, hogy tüntesse el a szárnyaim, nagy nehezen beadta a derekát.
- Attól még az angyalok látni fogják, illetve az ördögök is, szóval nem leszünk előrébb - Tae Ji csak vállat vont, majd megragadta a kezem, és elindult kifelé a szobából. Kaptam táskát, egyenruhát, mindent ami kell.
- Ja, és bárki kérdezi, te a barátnőm vagy. Ne haragudj, de nincs jobb ötletem a kiléted elfedésére - mosolygott, mai kicsit megrendítette az abba vetett hitemet, hogy ő komolyan csak muszájból teszi.
- Taehyung, nem tusom, hogy feltűnt-e, de ő egy angyal, néma. - Tae csak megrázta a fejét, majd beütött valami kódot a bejáratnál, és már kint is voltunk. Bele akartam szagolni a friss levegőbe, de helyette csak a városi szmog, egy szelet pizza, ázott kutyaszag, illetve benzin aromáját sikerült találnom az értékes gázban.
Kocsival mentünk, így hamar ott is voltunk, bár az útból semmire sem emlékszem, egy fára sem, mivel persze sötétített ablakkal kell utazni, mert úgy a jó. Nehogy még élvezzem is…
Az iskolába lépve Tae rögtön mellettem termett, majd maga mellé szorított.
- Fontos, hogy senkire ne hallgass, akit nem én mutatok be neked. Nem épp kedvesek… - sziszegte, közben biccentgetve a diákoknak, akiket gondolom ismert. Első órán, mint új diákot be akartak mutatni, de csak némán álltam a tanárnő mellett. Segítségkérőn néztem Tae Jire, illetve a mögötte ülő Taehyungra, aki válaszul, csak felpattant, majd kisétált mellém.
- Tanárnő, Eungin néma - karolta át a vállam. - De mi így szeretjük - tette hozzá, amitől a hideg is kirázott. Tae Ji csak “most megöllek” pillantásokat küldött a testvére felé, aki pedig csak vigyorogni volt képes. A tanárnő csak intett, hogy üljek le, én pedig indultam volna az üres padsorok felé, mire Taehyung megragadta a kezem, persze észrevétlenül, így csak én tudtam, hogy nem magamtól huppanok le a fiú helye mellé. Az órán igyekeztem mindent megérteni, ami persze lehetetlen volt, hisz még olvasni és írni sem tudtam. Nem csak a mennyekben voltam analfabéta, az emberek közt is az vagyok, csak itt érzem is a hátrányait. A táblára számomra értelmezhetetlen rajzok kerültek fel, érthetetlen magyarázatok, néha pár nevetés a szomszédos padokból, pár integetés, illetve csodálkozó tekintetek. Így telt az első órám.
- Te nem írod Eungin? - kérdezte felhúzott szemöldökökkel a padtársam, majd az üres lapot vizslatta. - Ne már, Eungin, te nem… - csendre intette a tanárnő, a kérésre pedig azonnal előrefordult. Nem értettem, hisz ő a rosszfiú, legalábbis eddig csak azt kaptam belőle, most pedig egy egyszerű “csitt”-re befogja a száját.
Minden órám így telt, csak próbáltam rájönni, hogy épp milyen órán lehetek, mivel megkérdezni sem tudtam, és lelesni sem a többiek tankönyvéről a feliratot, így csak kinézet alapján akartam volna választani, ha nem lettek volna becsomagolva a könyveim. Az összes fekete volt, mert mi más színe lenne? “A fekete nem is szín” ezt mondta mindig apa, akinek az arcképe még mindig itt van az arcom előtt, ahogy megérkezik haza, én pedig a nyakába ugrom. A mosolya, a mosolya vajon olyan, mint régen? Olyan élettel teli, mint mikor utoljára játszottunk? És anya? Vajon ő hogy van? Szeret még? Szereti még apát?
Legszívesebben sírtam volna, de nem tettem. Erős akartam lenni, na meg persze nem akartam lejáratni Tae Jit és Taehyungot.
Az órák után az ebédlő felé vettük az irányt. Tae Ji ott sétált mellettem, miközben Taehyung néhány emberre szúrós pillantásokat lövellve szorított magához.
- Taehyung! Hé, ördögfatty! - fordította valaki maga felé, ezzel rántva engem is. Egy magas fiú volt, mögötte még pár hasonló kaliberű fiúval. Mind szőkék voltak, akárcsak az engem szorongató, csupán annyi volt a különbség, hogy ők inkább fehérbe burkolták hajszálaikat. Hátukat szárnyak fedték, fehérek, akárcsak az enyémek.
- Mit akarsz? - mondta semmitmondó hangon Taehyung, majd már fordult volna el, mikor nem kapott választ, de hirtelen mégis szavak hagyták el az egyik hófehér száját.
- Bemocskoltál egy angyalt! Taehyung - ejtette ki gúnyosan a nevét - te vagy az ötödik. Te lettél V, ami tudod mit jelent, igaz? - kuncogott mind, mire Taehyung csak megfogta a kezem, majd továbbhúzott. Tae Ji szaladva beért minket, így léptünk be hárman az étkezdébe. Mint a fogmosott verebek, olyan mosollyal vezettek néhány fiú társaságába.
- Mi ez a komorság Tae? - tárta szét a kezeit az egyik.
- Apuci megszidta - kuncogott még egy.
- Kookie, jobb lenne, ha megtartanád ezeket magadnak, senki nem kíváncsi az apám becézgetéseire.
- És, ki van veletek? Látom, az angyalok pirulnak miatta - mért végig egy harmadik. Be lettem mutatva mindenkinek, ami kicsit talán sok volt. Ennyi ördögöt egy rakásra ritkán hord a szél, bár őket látszik , hogy nem a szél hordta össze, de ez mellékes.
- Amúgy TaeTae, ugye nem te csináltad azt a …
- De, én mocskoltam be, ha erre célzol H vette kezébe egy hajtincsemet, majd nézegetni kezdte. - Csak hozzá kellett érnem, ugye milyen fura?
- Tae, ugye tudod, hogy ezzel…
- Tudom, én tegnap elindítottam a jók és a rosszak csatáját… azt, ahol nevét megcáfolva nincsenek jók, se rosszak, csak mi és ők.

1. Fejezet - Lepaktáltam az ördöggel

~ 2018. augusztus 20.~

Fehér légbörtönöm ablakai a földet engedik bámulni, ez az egész napos tevékenységem. Ezt mondták eljön értem valaki, és tudni fogom, hogy az ő én feladatom, az, hogy megvédjem. Minden nap visszagondolok arra a napra, amikor megtörtént az idekerülésem. Amikor még nem tudtam, hogy mi az az iroda, amikor még az volt a legnagyobb gondom, hogy apa épp mással beszélgetett. Három éves voltam, éppen hogy óvodás. Óvodás...így könyököltem némán a saját térdemen. Néztem a mozgó vizet, aminek hullámain boldogan ringatóztak az úszógumis gyerekek, miközben szüleik féltő kezeik közt sipákoltak. Csak egy valaki volt egyedül, egy kislány. Olyan korombeli, ha mondhatom így, hisz csak három évet éltem igazán. Egy labda volt nála, ami emlékek tömkelegét keltette fel bennem. Yuki, az a pici labda, aki miatt bajba keveredtem.
“Munka közben nem lazsálunk”, jutottak eszembe annak az embernek a szavai, akire a leginkább felnéztem. Minden nap elmondtam ezt magamnak, nehogy elfelejtsem az emlékeim, mint a többiek idefent.
Visszakaptam a fejem a kis lyukra, ahol kiláthattam, de sehol sem láttam a kislányt akit az előbb figyeltem. A szél játékosan szaladgált az embereket kerülgetve, közben magával ragadva néhány női tincset, melynek útközben bókolt egyet, megsimogatta hosszú szálaikat, majd elhagyta őket. Így ment végig, mögötte üldözőjét vezetve, hogy minden boldogság elszálljon a parton pihenő földiekből. A felhők hangosan kiabálva közeledtek, eltakarták a napot, az egyetlen dolgot, ami reményt adhatott volna, reményt arra, hogy az idő jó lehet.
A kislányt továbbra sem láttam sehol, pedig éreztem, hogy meg kell találnom. Mert magamat láttam benne. Kiguvvadt szemekkel támaszkodtam meg a kis légpárnában, hogy közelebb kerülhessek a távoli boldogsághoz, és ahhoz, amire vártam. Mert nekem ez a kislány lesz az új életem, miatta fogok élni, vigyázni fogok rá, csak azt nem tudom, hogy hogyan. Mások erre születnek, én csak idecsöppentem, ateista vagyok, az egyetlen a mennyországban.
Egyre csak hajoltam kifelé, a fejem már ki is dugtam mikor megláttam újra azt a pici lányt, aki totyogott, egyre csak a víz felé. Mindennel próbálkoztam azalatt az öt perc alatt, míg a vízhez ért, telepátia, gesztikuláció, kiabálás, ami meg is hiúsult némaságom lévén. Nem volt mit felmutatnom a halál kapujában, így a hangom vették el tőlem, az utolsó kincsemet. Pedig még csak két éve tudtam használni, még olyan új volt minden pici csengés, pont úgy mint ennek a kislánynak is. Toporzékolva próbáltam valami béna varázsigét, amivel gyorsan egy burokba zárom, és megvédem még a levegőtől is, de nem tudtam semmi ilyet tenni. Nem vagyok isten. Eszembe jutott, hogy anya mindig meditált ilyenkor, így én is ezt tettem, leültem és próbálkoztam lenyugodni, de az egész felhőben csak a kislány segélykiáltásai visszhangoztak. Felpattantam, és újra a pöttömöt kerestem a résen, de nem láttam sehol. Szédülni kezdtem a sok hangtól a fejemben, majd lehunytam a szemeim az ismeretlen érzésre, ami átjárta az egész testemet.
És ekkor újra átéltem mindent amit akkor. Egy különbséggel, a testem, más lett. Az egykori kislány eltűnt, és én, mint az új énem vergődtem levegőért küszködve a víz mélyén. Az éjszakával megegyező hajam oszlott a vízben, körülöttem próbált menekülni, el akart hagyni...már ő is. A fehér ruhám, melyet megtépáztak rám ragadt, akár egy ragasztóval bekent papírlap. Sötétedett, egyre feketébb lett minden, majd valami hozzám ért… És ekkor érkeztem meg a Földre, én, Kim Eungin.
Valami hozzámért, majd a felszínre rántott. A szemeim hatalmasra nőttek, míg a számmal kapkodtam a friss levegő után. A megmentőm még mindig erősen tartotta a hátam, kikerülve az átázott szárnyaim. Vajon látja őket?
Szőke haja alól rám mosolygott, mire megállt bennem az ütő. Ismerős volt, csak nem tudom honnan.
- Csinálhattad volna feltűnés nélkül is, elég sokan megnéztek… - engedett el mikor már biztosan leért a lábam. A kezeit maga mellé vezette, majd vizslatott.
- Eungin, legalább megköszönhetnéd - kuncogott, majd a hajába túrt. A víztükröt bámulta, én is ezt tettem, amiből teljesen jól kivehettem az arcát. Babaarc, a tengervíztől összeállt haj, amiből a tükrömet tönkretéve csöpögött a víz. A szemei, azok a szemek... A kék szemei megkérdőjelezték bennem, hogy tisztavérű-e, bár arca arról tanúskodott, hogy ő bizony egy szín tiszta koreai. Az pedig, hogy kimondta a nevem csak azt erősítette meg bennem, hogy ismerem őt, de, hogy honnan, az még mindig rejtély. - Válaszolsz még ma? - emelte fel a fejét, mire csak nyitogattam a szám, magyarázni próbáltam, hogy nincs hangom, hát az arcából ítélve gyakorolnom kéne még. Oldalra döntötte a fejét, majd fél szemöldökét felhúzva próbált rájönni, hogy mégis mit akarok.
- Na ne… Taehyung! - érkezett meg egy barna lány, majd rágójával a szájában csámcsogva karolta át az említett fiú vállát. - Ki ez már megint? - Már megint? Mibe keveredtél Kim Eungin...mibe?
- Tae Ji, igazán emlékezhetném Eunginre, elvégre a legjobb barátnőd volt, nézzük csak majdnem egy évig - számolgatást színlelve fogdosta az állát, majd emelte a tekintetét. Kék szemei szürkék lettek, olyan szürkék, hogy láttam, ahogy a lelkemben turkál velük. A lány csak a szájához kapta a kezét, majd szó nélkül megölelt. Itt csak én nem tudom, hogy mi van? Mi ez a nagy jókedv? Mindenki mosolyog, én meg azt sem tudom, hogy mi vagyok… Az ölelést csak egy apró hátveregetéssel viszonoztam, majd mikor eltávolodott tőlem erőltettem egy apró mosolyt. Megragadta a csuklómat, majd vigyorogva ‘kezet’ fogott velem.
- Üdv újra itt, bár nem tudom, hogy hogy jöttél vissza, de nagyon örülök, hogy itt vagy. Szóval, most velem kell jönnöd - jelentette ki végignézve rajtam. A ruhám átázott, a fehér színe pedig nem volt a segítségemre. A hajam pedig fekete lett, bűnös. Elhagytam a helyem, megszegtem a mennyek egyetlen parancsát, bemocskoltam magam.
- A hajad miatt ne haragudj! Nem akartam! - nevetett kínosan Taehyung, aki bizonyára észrevette, hogy nagyon nézem az új színt.
- Nem mindenkit fogdos az ördög egyetlen fiacskája. - Fújt egy hatalmas buborékot a rózsaszín rágójából a lány, majd elindult, ezzel vonszolva engem is a ki tudja, hogy hova. Én pedig engedtem neki, mert örültem. A földön voltam, éreztem a strand homokját, ahogy szűrtem a lábujjaim közt, éreztem az esőcseppeket, amik megakadályozták, hogy megszáradjak. Éreztem a tenger finom illatát, láttam a vitorlásokat, és a kis csónakokat, ahogy a part felé tartanak, menekülve az egyre közelgő vihar elől. Tae Ji keze még mindig tartott, egyre messzebb vitt a parttól, majd hirtelen megállt.
- Hát, talán… - nézett rám. - körbeér - jelentette ki, miközben a hátam mögé bámult.
- Szerintem a szárnya nem befolyásolja a földi életben, nem? Elvégre én is fel tudok öltözni - szólalt fel mögülem Taehyung, aki gondolom mostanra ért ide, mivel még elment valahova. De, egy valamit nem értettem, mégis mi az összefüggés közte és az én szárnyaim közt. Régen neki is voltak, feketék, de most, semmit sem látok a hátán. Nyoma sincs annak, ami egykor ott volt.
- A te helyzeted más, te annak mutatod meg akinek akarod, Taehyung - rázta a fejét, mialatt én csak kapkodtam a tekintetem kettejük közt. - Neki sem mutatod, igaz? - biccentett felém Tae Ji, majd felciccent. Odaadta az eddig szorongatott törölközőt, majd végignézte, hogy hogyan boldogulok a szárnyaimmal. Az egyetlen olyan dologgal, ami megkülönböztetett egy földitől, azzal, ami még azt igazolta, hogy tiszta vagyok minden bűnben, amit ember elkövethet. Ez az én büszkeségem.
Miközben egy autóban ültünk, hát, elég sokan, konkrétan heten, egy picit elkezdtem szorongani, és idegeskedni. Oldani akartam a feszültségem, kérdezgetni Tae Jit, arról, hogy mi ez az egész, arról, hogy mit kerestek ott a parton, arról, hogy, hogy vannak a szüleim. Egyáltalán élnek még? Még mindig olyan jófejek?
Nyitogattam a szám, hangokat akartam kicsikarni magamból, de nem ment, csak olyan voltam, mint egy hal.
- És, mesélj, milyen a mennyország? - kérdezte teljesen feldobódva, olyan gyermekien Tae Ji, akit talán a múltra tekintettel az egyetlen barátomnak hívhatok. Az egyetlennek, aki bár akkor elhagyott, most mégis, mint egy régi jó ismerőst, úgy fogadott.
- Húgi, nem tudom, hogy feltűnt-e, hogy egész úton ki akart valamit nyögni szerencsétlen, de nem megy neki. Tae Ji, az angyalok némák, nem figyeltél az órán? - fordult hátra mosolyogva a bátyja, mire a vér is megállt bennem, majd visszafelé kezdett folyni, oda, ahonnan jött. - Anya tiltott el tőle, emlékszel?
- Ne folytasd, nem kell, hogy mindenki tudja…
- Egyszer úgyis meg fogja tudni, ha mástól nem, akkor Apától. Abban viszont nem lesz kegyelem, mert ki a mi apánk? - csettintett egyet, majd Tae Jire mutatott, jelezve, hogy várja a válaszát.
- Az ördög! Huhu! - forgatta a szemeit, majd erőltetett egy vidámnak tűnő kiáltást is a végére.
- Több lelkesedést! - Így folytattuk az utunkat. Egész végig veszekedtek, és min? Hogy kit szeret jobban az ördög… Arra senki sem gondolt, hogy mi van velem, hogy miként érzem most magam, hiányzik-e a családom, vagy, hogy épp megesz-e az unalom, bár ez jelen helyzetben lehetetlen lett volna. Előbb ölne meg az idegesség, mint az unalom.
- Eungin, Apámtól nem kell megijedned, először kicsit mérges lesz, de majd megbékél. Az ördöghöz nem járnak be angyalok, elvégre ő az aki akkor elbukott. - Nem tudom, hogy ezt most minek szánta, talán nyugtatásnak, csak mert akkor nem sikerült. Az ördög? Kikkel ülök én egy autóban? Egyre inkább csak megrémisztett a tudat, hogy hova tartunk, az, hogy mit akarnak csinálni velem, hisz angyal vagyok. Most az egyszer akartam, hogy elvegyék az egyetlen kincsemet, fosszanak meg azoktól a fehér csodáktól, amik a hátamat díszítik, akár egy igazolvány arra, hogy én tiszta vagyok. Meg akartam kérni Taehyungot, hogy segítsen, segítsen elrejteni a szárnyaim, segítsen, hogy csak annak mutassam akinek akarom, aki érdemes rá. A hajam feketesége kezdete volt valaminek, ezáltal valaminek a vége is. Lepaktáltam az ördöggel, a markában vagyok, én, aki még fehér.

Prológus

~1997. augusztus 19.~

- Omma, akkor holnap elmegyünk játszani a vízhez? - csak mosolyogva bólintott, mialatt guggolt előttem. Megöleltem őt a nyakánál, majd éreztem, hogy simogatja a hátamat. Boldogan ugrándoztam be az óvodába, ahol már tudtam, hogy vár rám Tae Ji.

- Tae Ji - rohantam felé, mivel megláttam, hogy már a szokásos kis sarokban pakolgatja egymásra az építőkockákat.

- Hagyj Eungin, Omma azt mondta, hogy hagyj békén! - fordult el. Fogalmam sem volt, hogy mi történt vele, tegnap még minden rendben volt. - Park néni! Eungin nem hagy játszani! - kiabált oda a gondozónak, mikor már sokadjára próbálkoztam játszani vele. Ő volt az egyetlen élő barátom.

Park néni csak felkapott, és elvitt a terem másik végébe, azt mondta, hogy ott kell maradnom, nem akar bajt. Mindig is szerettem Park nénit, mindig mosolygott, csak most nem. Mi változott meg? Egyedül rakosgattam a kis műanyag állatokat jobbról-balra, próbáltam lefoglalni magam, de sehogy sem ment. Persze Tae Ji jól elvolt a testvérével, aki csak pár perccel volt nála idősebb. Kim Taehyung...úgy éreztem elvette tőlem az egyetlen embert, aki elfogadott.

Egész nap együtt voltak, én pedig egyedül. Park néni próbált velem foglalkozni, megmosolyogtatni, de nem sikerült. Mindennel próbálkozott, rajzoltatott, könyvet olvasott nekem, játszott velem állatkerteset is, ami a kedvenc játékunk volt, hármasban, Tae Jivel. Nem tudom miért érintett olyan rosszul, hogy egyedül voltam egész nap, hisz otthon is egyedül játszom. Anya soha sincs otthon, apa pedig dolgozik. Eljött az ebéd ideje. Mindenki a szokásos helyén ült, kivéve én, engem elültettek onnan. Az asztalnál még két másik lány ült, akikkel még soha nem is beszéltem. Nem most fogom elkezdeni, és ahogy látom ők se. Csendben ettünk, mindannyian, bár amennyit én ettem, azt inkább kincskeresésnek hívnám, csak kapargattam a rizst.

Alváskor már oda sem mentem a szokásos helyemre, mivel gondoltam, hogy újat kapok. Így is lett. Átrakták a terem másik végébe a helyemet. Soha nem aludtam az óvodában, csak akkor. A szemeim maguktól csukódtak le, és elrepítettek egy olyan világba, ahol boldog voltam.

Az óvodai eset óta két hét telt el. Tae Ji mindig elfutott, és a bátyja mögé bújt, ha a közelükbe mentem.

- Eungin, hagyd a húgomat! - durcás fejjel nézett rám, amit így, hogy még ovisan is egy fejjel magasabb nálam, féltem tőle. Csak szó nélkül elszaladtam, minden egyes alkalommal. Taehyung állandóan engem figyelt, lehet a húga miatt, vagy lehet azért, mert én őket néztem. Mindig a szárnyát néztem. Az apró fekete, széttépdesett szárnyát, amin a többiek mind át tudtak menni. Mintha csak a kis gép vetítené oda, amin Park néni mindig beindítja a mesefilmeket, amik látszódnak a falon.

Azon a héten nem mentünk el anyáékkal a partra, mert apa valami üzleti ügyben. Amikor hazajött, akkor megígérte, hogy bepótoljuk, és most hazajött. Kinyílt a bejárati ajtó, én pedig a kis játékaim közül ugráltam az érkező felé.

- Appa, Appa! Megjöttél? - ujjongtam, miközben ő felkapott a hónom alatt fogva, majd forgott velem egyet. Egy puszit adott az arcomra, mire én megöleltem a nyakát, majd nevetve toltam el magam tőle az ujjai csikiző mozgásának hatására. - Appa, ne! - röhögtem tovább a biztonságos kezei közt, amikkel a levegőben tartott.

- Hogy van a szívem egyik asszonya? A legokosabb kisóvodás a világon? Vagy talán a legaranyosabb? - dörgölte össze az orrunkat vigyorogva.

- Kim HyukSo, hát a feleséged már egy “sziát” sem kap? - érkezett meg anya is a konyha felől.

- Férfi vagyok, egyszerre egy dologra tudok figyelni, te mondtad - kacsintott egyet, mire anya csak megforgatta a szemeit, én pedig nevettem. Mindig ilyenek voltak, boldogak. Mindent együtt csináltunk, ha apa itthon volt. Igaz ritka alkalmak voltak, de legalább voltak. Anya a köszöntés után ment főzni, mivel épp a zöldségeket aprította, mikor apa hazaért. Én visszamentem a játékaimhoz. Épp olyat játszottam, hogy volt egy iskola, és voltak benne gyerekek. Volt egy szőke baba, aki mindig egyedül volt. A ruhája zsepi volt, mivel az eredetileg neki készített tündérruhát nem találtam meg. A kékesen csillogó szárnyai szépen átlyukasztották a vékony papíranyagot, amitől tovább szakadt a zsebkendő.

- Hát te milyet játszol Csillagom? - érkezett meg apa. Átöltözött, nem az elegáns üzletember, hanem a mackós apuka volt szerepben. Egy általam buggyosnacinak hívott dolog volt rajta, illetve egy póló, amin én és anya voltunk. Elmeséltem neki, hogy mit játszom épp. Nem néztem fel rá, csak minden különösebb érzelem nélkül pakolgattam a babákat tovább. Mikor végeztem a meséléssel dudorászni kezdtem egy dallamot.

- Te ezt honnan tudod? - kérdezte furcsa hangon apa, mire csak vállat vontam.

- A szobámban mindig ezt énekli az a bácsi aki ott ül a székben. Nagyon kedves! Majd bemutatlak neki - mosolyogtam apára. Ő mégsem volt boldog, nem tusom miért. Tényleg kedves bácsi. Mr. Chae, így hívják. Hiányzik egy lába, de azt mondta, hogy csak azért, mert már nincs sok neki hátra.

- Eungin, tudod mit, holnap elmegyünk a partra - állt fel, majd elment. Én csak játszottam tovább.

Másnap délelőtt remek elvoltunk, egészen addig, míg apa egy munkatársa meg nem jelent a családjával. Van egy fiuk, a neve Yoongi. Soha nem bírtam, mindig Tae mellett volt, vagyis inkább Taehyung volt mellette.

- Omma, Appa, menjünk játszani! - húztam apám hatalmas mancsait a víz felé. Az egyik kezemben egy kis labdát szorongattam, amivel mindig játszottunk. Más lányoknak plüssei voltak, nekem egy gumilabdám. Azzal aludtam, azzal játszottam, és gyermeki módon még beszélgettem is vele. Neve is volt, Yuki.

A lábaimat a strand foszló homokjába nyomtam, egyre mélyebbre, már szinte földbe gyökereztem tőle. Kissé hátrahajoltam, és nyöszörögve próbáltam magammal hívni az éppen társalgó monstrumot, az apámat. Anyával is játszhattam volna, de ő nem dobta olyan szépen a labdát, mint apa, na meg, nem is volt annyira vicces. Nem ismerem az órát, ha ismertem is volna, akkor se lett volna egy se a közelemben, hogy leolvashassam a kattogó kütyüt. Már nagyon régóta próbálkoztam, persze az idő relatív, ami nyílván nekem lassabban telt, mint a ‘nagyon fontos dolgokról tárgyaló’ felnőtteknek, akiknek az üzleti dolgokat egy tengerparton kell megbeszélni. Állításuk szerint, itt süt a nap, jó idő van, nincs fülledt irodaszag. Kérdezem én, mi az az iroda?

Három éves fejemmel, éppen az óvoda első csoportjába lépve, már úgy gondoltam, hogy nekem vannak önálló, és legfőképp helytálló döntéseim. Elengedtem apa kezét, ami neki fel sem tűnt, még rám sem nézett. Fogtam a kis labdám, és a nevén szólítva, simogatva indultam el a víz felé. Jó móka lesz, érzem!

Bent játszottam a sekély vízben, a hullámok épp csak akkorák voltak, hogy egy kicsit megemeltek engem, amin csak nevettem. Voltak akik megbámultak, akik odajöttek megkérdezni, hogy hol vannak a szüleim. Még fel is ajánlották, hogy segítenek megkeresni őket, amit anyától tanult módon utasítottam el. Idegenekkel nem állunk szóba! mondta mindig.

Szaladgáltam a vízben a kis labdám után, akit sodort a víz. Egy csapat nagyobb fiú szaladgált a vízben, pont ott, ahova a labdám tartott. Egymás lökdösték a vízbe, és bizony az egyik esésekor engem beljebb sodort a kelleténél. Beütöttem a lábam a tengerfenéken landoláskor, és persze az sem segített, hogy fogalmam sem volt az úszás fortélyairól. Csak ott ültem a fenéken, néztem felfelé, ahol a vízbe szűrődő fény világítást adott. Nem volt messze a felszín, de én mégsem értem el. Jó móka lesz! Hát, igazam volt, tényleg…

A labdám fölém úszott, ott lebegett. Nyúlkáltam érte, őt szólongatva, amivel a megmaradt levegőm tüntettem el a tüdőmből, megrövidítve a még megmaradt időm. Nem vagyok hülye, csak pici. Tudom mi a halál, láttam már meghalni egy nőt, láttam, mikor az a férfi belépett apámhoz, majd lelőtte őt, és a titkárját is. A nő meghalt, és én végignéztem. Láttam ahogy a vére átszínezi a ruháját, azt a hófehér inget, ami annyira vakította mindig a szemeim. Apa a székében ült, összegombolt öltönyétől nem látszott, hogy ő is vérzik. A nagy hangra megérkeztek a magas férfiak, majd később színes ruhás emberek is, elvitték apát. Nem tudtam felfogni, hogy mi történt, csak akkor, amikor apa a kórházban mindent elmesélt. Lehet fiatal vagyok ahhoz, hogy pontosan értsem mi folyik itt, de azt tudom, hogy meghalni rossz dolog. A titkárnő, aki mindig hozott nekem csokit, vagy cukorkát többet nem jött be apához. Ha most velem is az történik mint vele, akkor én sem tudok majd odamenni apához, vagy anyához? Akkor nem akarom… Kapálózni kezdtem, közben ‘kiabálva’: Appa, segíts! Omma, gyere!

Nem jön senki. Mintha a mágnes taszító fele lennék a körülöttem úszkáló emberek kikerültek, pont nem vesz észre senki. Nem volt több levegőm, az összefogott hajam is emelkedett a felszín felé, pont ahogy a testem is. Az ég látványa előtt lecsuktam a szemem.

- Segítség! - hallgattam az emberek hangját, majd egyre halkult a hangjuk, végül abba is maradt., akkor holnap elmegyünk játszani a vízhez? - csak mosolyogva bólintott, mialatt guggolt előttem. Megöleltem őt a nyakánál, majd éreztem, hogy simogatja a hátamat. Boldogan ugrándoztam be az óvodába, ahol már tudtam, hogy vár rám Tae Ji.

- Tae Ji - rohantam felé, mivel megláttam, hogy már a szokásos kis sarokban pakolgatja egymásra az építőkockákat.

- Hagyj Eungin, Omma azt mondta, hogy hagyj békén! - fordult el. Fogalmam sem volt, hogy mi történt vele, tegnap még minden rendben volt. - Park néni! Eungin nem hagy játszani! - kiabált oda a gondozónak, mikor már sokadjára próbálkoztam játszani vele. Ő volt az egyetlen élő barátom.

Park néni csak felkapott, és elvitt a terem másik végébe, azt mondta, hogy ott kell maradnom, nem akar bajt. Mindig is szerettem Park nénit, mindig mosolygott, csak most nem. Mi változott meg? Egyedül rakosgattam a kis műanyag állatokat jobbról-balra, próbáltam lefoglalni magam, de sehogy sem ment. Persze Tae Ji jól elvolt a testvérével, aki csak pár perccel volt nála idősebb. Kim Taehyung...úgy éreztem elvette tőlem az egyetlen embert, aki elfogadott.

Egész nap együtt voltak, én pedig egyedül. Park néni próbált velem foglalkozni, megmosolyogtatni, de nem sikerült. Mindennel próbálkozott, rajzoltatott, könyvet olvasott nekem, játszott velem állatkerteset is, ami a kedvenc játékunk volt, hármasban, Tae Jivel. Nem tudom miért érintett olyan rosszul, hogy egyedül voltam egész nap, hisz otthon is egyedül játszom. Anya soha sincs otthon, apa pedig dolgozik. Eljött az ebéd ideje. Mindenki a szokásos helyén ült, kivéve én, engem elültettek onnan. Az asztalnál még két másik lány ült, akikkel még soha nem is beszéltem. Nem most fogom elkezdeni, és ahogy látom ők se. Csendben ettünk, mindannyian, bár amennyit én ettem, azt inkább kincskeresésnek hívnám, csak kapargattam a rizst.

Alváskor már oda sem mentem a szokásos helyemre, mivel gondoltam, hogy újat kapok. Így is lett. Átrakták a terem másik végébe a helyemet. Soha nem aludtam az óvodában, csak akkor. A szemeim maguktól csukódtak le, és elrepítettek egy olyan világba, ahol boldog voltam.

Az óvodai eset óta két hét telt el. Tae Ji mindig elfutott, és a bátyja mögé bújt, ha a közelükbe mentem.

- Eungin, hagyd a húgomat! - durcás fejjel nézett rám, amit így, hogy még ovisan is egy fejjel magasabb nálam, féltem tőle. Csak szó nélkül elszaladtam, minden egyes alkalommal. Taehyung állandóan engem figyelt, lehet a húga miatt, vagy lehet azért, mert én őket néztem. Mindig a szárnyát néztem. Az apró fekete, széttépdesett szárnyát, amin a többiek mind át tudtak menni. Mintha csak a kis gép vetítené oda, amin Park néni mindig beindítja a mesefilmeket, amik látszódnak a falon.

Azon a héten nem mentünk el anyáékkal a partra, mert apa valami üzleti ügyben. Amikor hazajött, akkor megígérte, hogy bepótoljuk, és most hazajött. Kinyílt a bejárati ajtó, én pedig a kis játékaim közül ugráltam az érkező felé.

- Appa, Appa! Megjöttél? - ujjongtam, miközben ő felkapott a hónom alatt fogva, majd forgott velem egyet. Egy puszit adott az arcomra, mire én megöleltem a nyakát, majd nevetve toltam el magam tőle az ujjai csikiző mozgásának hatására. - Appa, ne! - röhögtem tovább a biztonságos kezei közt, amikkel a levegőben tartott.

- Hogy van a szívem egyik asszonya? A legokosabb kisóvodás a világon? Vagy talán a legaranyosabb? - dörgölte össze az orrunkat vigyorogva.

- Kim HyukSo, hát a feleséged már egy “sziát” sem kap? - érkezett meg anya is a konyha felől.

- Férfi vagyok, egyszerre egy dologra tudok figyelni, te mondtad - kacsintott egyet, mire anya csak megforgatta a szemeit, én pedig nevettem. Mindig ilyenek voltak, boldogak. Mindent együtt csináltunk, ha apa itthon volt. Igaz ritka alkalmak voltak, de legalább voltak. Anya a köszöntés után ment főzni, mivel épp a zöldségeket aprította, mikor apa hazaért. Én visszamentem a játékaimhoz. Épp olyat játszottam, hogy volt egy iskola, és voltak benne gyerekek. Volt egy szőke baba, aki mindig egyedül volt. A ruhája zsepi volt, mivel az eredetileg neki készített tündérruhát nem találtam meg. A kékesen csillogó szárnyai szépen átlyukasztották a vékony papíranyagot, amitől tovább szakadt a zsebkendő.

- Hát te milyet játszol Csillagom? - érkezett meg apa. Átöltözött, nem az elegáns üzletember, hanem a mackós apuka volt szerepben. Egy általam buggyosnacinak hívott dolog volt rajta, illetve egy póló, amin én és anya voltunk. Elmeséltem neki, hogy mit játszom épp. Nem néztem fel rá, csak minden különösebb érzelem nélkül pakolgattam a babákat tovább. Mikor végeztem a meséléssel dudorászni kezdtem egy dallamot.

- Te ezt honnan tudod? - kérdezte furcsa hangon apa, mire csak vállat vontam.

- A szobámban mindig ezt énekli az a bácsi aki ott ül a székben. Nagyon kedves! Majd bemutatlak neki - mosolyogtam apára. Ő mégsem volt boldog, nem tusom miért. Tényleg kedves bácsi. Mr. Chae, így hívják. Hiányzik egy lába, de azt mondta, hogy csak azért, mert már nincs sok neki hátra.

- Eungin, tudod mit, holnap elmegyünk a partra - állt fel, majd elment. Én csak játszottam tovább.

Másnap délelőtt remek elvoltunk, egészen addig, míg apa egy munkatársa meg nem jelent a családjával. Van egy fiuk, a neve Yoongi. Soha nem bírtam, mindig Tae mellett volt, vagyis inkább Taehyung volt mellette.

- Omma, Appa, menjünk játszani! - húztam apám hatalmas mancsait a víz felé. Az egyik kezemben egy kis labdát szorongattam, amivel mindig játszottunk. Más lányoknak plüssei voltak, nekem egy gumilabdám. Azzal aludtam, azzal játszottam, és gyermeki módon még beszélgettem is vele. Neve is volt, Yuki.

A lábaimat a strand foszló homokjába nyomtam, egyre mélyebbre, már szinte földbe gyökereztem tőle. Kissé hátrahajoltam, és nyöszörögve próbáltam magammal hívni az éppen társalgó monstrumot, az apámat. Anyával is játszhattam volna, de ő nem dobta olyan szépen a labdát, mint apa, na meg, nem is volt annyira vicces. Nem ismerem az órát, ha ismertem is volna, akkor se lett volna egy se a közelemben, hogy leolvashassam a kattogó kütyüt. Már nagyon régóta próbálkoztam, persze az idő relatív, ami nyílván nekem lassabban telt, mint a ‘nagyon fontos dolgokról tárgyaló’ felnőtteknek, akiknek az üzleti dolgokat egy tengerparton kell megbeszélni. Állításuk szerint, itt süt a nap, jó idő van, nincs fülledt irodaszag. Kérdezem én, mi az az iroda?

Három éves fejemmel, éppen az óvoda első csoportjába lépve, már úgy gondoltam, hogy nekem vannak önálló, és legfőképp helytálló döntéseim. Elengedtem apa kezét, ami neki fel sem tűnt, még rám sem nézett. Fogtam a kis labdám, és a nevén szólítva, simogatva indultam el a víz felé. Jó móka lesz, érzem!

Bent játszottam a sekély vízben, a hullámok épp csak akkorák voltak, hogy egy kicsit megemeltek engem, amin csak nevettem. Voltak akik megbámultak, akik odajöttek megkérdezni, hogy hol vannak a szüleim. Még fel is ajánlották, hogy segítenek megkeresni őket, amit anyától tanult módon utasítottam el. Idegenekkel nem állunk szóba! mondta mindig.

Szaladgáltam a vízben a kis labdám után, akit sodort a víz. Egy csapat nagyobb fiú szaladgált a vízben, pont ott, ahova a labdám tartott. Egymás lökdösték a vízbe, és bizony az egyik esésekor engem beljebb sodort a kelleténél. Beütöttem a lábam a tengerfenéken landoláskor, és persze az sem segített, hogy fogalmam sem volt az úszás fortélyairól. Csak ott ültem a fenéken, néztem felfelé, ahol a vízbe szűrődő fény világítást adott. Nem volt messze a felszín, de én mégsem értem el. Jó móka lesz! Hát, igazam volt, tényleg…

A labdám fölém úszott, ott lebegett. Nyúlkáltam érte, őt szólongatva, amivel a megmaradt levegőm tüntettem el a tüdőmből, megrövidítve a még megmaradt időm. Nem vagyok hülye, csak pici. Tudom mi a halál, láttam már meghalni egy nőt, láttam, mikor az a férfi belépett apámhoz, majd lelőtte őt, és a titkárját is. A nő meghalt, és én végignéztem. Láttam ahogy a vére átszínezi a ruháját, azt a hófehér inget, ami annyira vakította mindig a szemeim. Apa a székében ült, összegombolt öltönyétől nem látszott, hogy ő is vérzik. A nagy hangra megérkeztek a magas férfiak, majd később színes ruhás emberek is, elvitték apát. Nem tudtam felfogni, hogy mi történt, csak akkor, amikor apa a kórházban mindent elmesélt. Lehet fiatal vagyok ahhoz, hogy pontosan értsem mi folyik itt, de azt tudom, hogy meghalni rossz dolog. A titkárnő, aki mindig hozott nekem csokit, vagy cukorkát többet nem jött be apához. Ha most velem is az történik mint vele, akkor én sem tudok majd odamenni apához, vagy anyához? Akkor nem akarom… Kapálózni kezdtem, közben ‘kiabálva’: Appa, segíts! Omma, gyere!

Nem jön senki. Mintha a mágnes taszító fele lennék a körülöttem úszkáló emberek kikerültek, pont nem vesz észre senki. Nem volt több levegőm, az összefogott hajam is emelkedett a felszín felé, pont ahogy a testem is. Az ég látványa előtt lecsuktam a szemem.

- Segítség! - hallgattam az emberek hangját, majd egyre halkult a hangjuk, végül abba is maradt., akkor holnap elmegyünk játszani a vízhez? - csak mosolyogva bólintott, mialatt guggolt előttem. Megöleltem őt a nyakánál, majd éreztem, hogy simogatja a hátamat. Boldogan ugrándoztam be az óvodába, ahol már tudtam, hogy vár rám Tae Ji.

- Tae Ji - rohantam felé, mivel megláttam, hogy már a szokásos kis sarokban pakolgatja egymásra az építőkockákat.

- Hagyj Eungin, Omma azt mondta, hogy hagyj békén! - fordult el. Fogalmam sem volt, hogy mi történt vele, tegnap még minden rendben volt. - Park néni! Eungin nem hagy játszani! - kiabált oda a gondozónak, mikor már sokadjára próbálkoztam játszani vele. Ő volt az egyetlen élő barátom.

Park néni csak felkapott, és elvitt a terem másik végébe, azt mondta, hogy ott kell maradnom, nem akar bajt. Mindig is szerettem Park nénit, mindig mosolygott, csak most nem. Mi változott meg? Egyedül rakosgattam a kis műanyag állatokat jobbról-balra, próbáltam lefoglalni magam, de sehogy sem ment. Persze Tae Ji jól elvolt a testvérével, aki csak pár perccel volt nála idősebb. Kim Taehyung...úgy éreztem elvette tőlem az egyetlen embert, aki elfogadott.

Egész nap együtt voltak, én pedig egyedül. Park néni próbált velem foglalkozni, megmosolyogtatni, de nem sikerült. Mindennel próbálkozott, rajzoltatott, könyvet olvasott nekem, játszott velem állatkerteset is, ami a kedvenc játékunk volt, hármasban, Tae Jivel. Nem tudom miért érintett olyan rosszul, hogy egyedül voltam egész nap, hisz otthon is egyedül játszom. Anya soha sincs otthon, apa pedig dolgozik. Eljött az ebéd ideje. Mindenki a szokásos helyén ült, kivéve én, engem elültettek onnan. Az asztalnál még két másik lány ült, akikkel még soha nem is beszéltem. Nem most fogom elkezdeni, és ahogy látom ők se. Csendben ettünk, mindannyian, bár amennyit én ettem, azt inkább kincskeresésnek hívnám, csak kapargattam a rizst.

Alváskor már oda sem mentem a szokásos helyemre, mivel gondoltam, hogy újat kapok. Így is lett. Átrakták a terem másik végébe a helyemet. Soha nem aludtam az óvodában, csak akkor. A szemeim maguktól csukódtak le, és elrepítettek egy olyan világba, ahol boldog voltam.

Az óvodai eset óta két hét telt el. Tae Ji mindig elfutott, és a bátyja mögé bújt, ha a közelükbe mentem.

- Eungin, hagyd a húgomat! - durcás fejjel nézett rám, amit így, hogy még ovisan is egy fejjel magasabb nálam, féltem tőle. Csak szó nélkül elszaladtam, minden egyes alkalommal. Taehyung állandóan engem figyelt, lehet a húga miatt, vagy lehet azért, mert én őket néztem. Mindig a szárnyát néztem. Az apró fekete, széttépdesett szárnyát, amin a többiek mind át tudtak menni. Mintha csak a kis gép vetítené oda, amin Park néni mindig beindítja a mesefilmeket, amik látszódnak a falon.

Azon a héten nem mentünk el anyáékkal a partra, mert apa valami üzleti ügyben. Amikor hazajött, akkor megígérte, hogy bepótoljuk, és most hazajött. Kinyílt a bejárati ajtó, én pedig a kis játékaim közül ugráltam az érkező felé.

- Appa, Appa! Megjöttél? - ujjongtam, miközben ő felkapott a hónom alatt fogva, majd forgott velem egyet. Egy puszit adott az arcomra, mire én megöleltem a nyakát, majd nevetve toltam el magam tőle az ujjai csikiző mozgásának hatására. - Appa, ne! - röhögtem tovább a biztonságos kezei közt, amikkel a levegőben tartott.

- Hogy van a szívem egyik asszonya? A legokosabb kisóvodás a világon? Vagy talán a legaranyosabb? - dörgölte össze az orrunkat vigyorogva.

- Kim HyukSo, hát a feleséged már egy “sziát” sem kap? - érkezett meg anya is a konyha felől.

- Férfi vagyok, egyszerre egy dologra tudok figyelni, te mondtad - kacsintott egyet, mire anya csak megforgatta a szemeit, én pedig nevettem. Mindig ilyenek voltak, boldogak. Mindent együtt csináltunk, ha apa itthon volt. Igaz ritka alkalmak voltak, de legalább voltak. Anya a köszöntés után ment főzni, mivel épp a zöldségeket aprította, mikor apa hazaért. Én visszamentem a játékaimhoz. Épp olyat játszottam, hogy volt egy iskola, és voltak benne gyerekek. Volt egy szőke baba, aki mindig egyedül volt. A ruhája zsepi volt, mivel az eredetileg neki készített tündérruhát nem találtam meg. A kékesen csillogó szárnyai szépen átlyukasztották a vékony papíranyagot, amitől tovább szakadt a zsebkendő.

- Hát te milyet játszol Csillagom? - érkezett meg apa. Átöltözött, nem az elegáns üzletember, hanem a mackós apuka volt szerepben. Egy általam buggyosnacinak hívott dolog volt rajta, illetve egy póló, amin én és anya voltunk. Elmeséltem neki, hogy mit játszom épp. Nem néztem fel rá, csak minden különösebb érzelem nélkül pakolgattam a babákat tovább. Mikor végeztem a meséléssel dudorászni kezdtem egy dallamot.

- Te ezt honnan tudod? - kérdezte furcsa hangon apa, mire csak vállat vontam.

- A szobámban mindig ezt énekli az a bácsi aki ott ül a székben. Nagyon kedves! Majd bemutatlak neki - mosolyogtam apára. Ő mégsem volt boldog, nem tusom miért. Tényleg kedves bácsi. Mr. Chae, így hívják. Hiányzik egy lába, de azt mondta, hogy csak azért, mert már nincs sok neki hátra.

- Eungin, tudod mit, holnap elmegyünk a partra - állt fel, majd elment. Én csak játszottam tovább.

Másnap délelőtt remek elvoltunk, egészen addig, míg apa egy munkatársa meg nem jelent a családjával. Van egy fiuk, a neve Yoongi. Soha nem bírtam, mindig Tae mellett volt, vagyis inkább Taehyung volt mellette.

- Omma, Appa, menjünk játszani! - húztam apám hatalmas mancsait a víz felé. Az egyik kezemben egy kis labdát szorongattam, amivel mindig játszottunk. Más lányoknak plüssei voltak, nekem egy gumilabdám. Azzal aludtam, azzal játszottam, és gyermeki módon még beszélgettem is vele. Neve is volt, Yuki.

A lábaimat a strand foszló homokjába nyomtam, egyre mélyebbre, már szinte földbe gyökereztem tőle. Kissé hátrahajoltam, és nyöszörögve próbáltam magammal hívni az éppen társalgó monstrumot, az apámat. Anyával is játszhattam volna, de ő nem dobta olyan szépen a labdát, mint apa, na meg, nem is volt annyira vicces. Nem ismerem az órát, ha ismertem is volna, akkor se lett volna egy se a közelemben, hogy leolvashassam a kattogó kütyüt. Már nagyon régóta próbálkoztam, persze az idő relatív, ami nyílván nekem lassabban telt, mint a ‘nagyon fontos dolgokról tárgyaló’ felnőtteknek, akiknek az üzleti dolgokat egy tengerparton kell megbeszélni. Állításuk szerint, itt süt a nap, jó idő van, nincs fülledt irodaszag. Kérdezem én, mi az az iroda?

Három éves fejemmel, éppen az óvoda első csoportjába lépve, már úgy gondoltam, hogy nekem vannak önálló, és legfőképp helytálló döntéseim. Elengedtem apa kezét, ami neki fel sem tűnt, még rám sem nézett. Fogtam a kis labdám, és a nevén szólítva, simogatva indultam el a víz felé. Jó móka lesz, érzem!

Bent játszottam a sekély vízben, a hullámok épp csak akkorák voltak, hogy egy kicsit megemeltek engem, amin csak nevettem. Voltak akik megbámultak, akik odajöttek megkérdezni, hogy hol vannak a szüleim. Még fel is ajánlották, hogy segítenek megkeresni őket, amit anyától tanult módon utasítottam el. Idegenekkel nem állunk szóba! mondta mindig.

Szaladgáltam a vízben a kis labdám után, akit sodort a víz. Egy csapat nagyobb fiú szaladgált a vízben, pont ott, ahova a labdám tartott. Egymás lökdösték a vízbe, és bizony az egyik esésekor engem beljebb sodort a kelleténél. Beütöttem a lábam a tengerfenéken landoláskor, és persze az sem segített, hogy fogalmam sem volt az úszás fortélyairól. Csak ott ültem a fenéken, néztem felfelé, ahol a vízbe szűrődő fény világítást adott. Nem volt messze a felszín, de én mégsem értem el. Jó móka lesz! Hát, igazam volt, tényleg…

A labdám fölém úszott, ott lebegett. Nyúlkáltam érte, őt szólongatva, amivel a megmaradt levegőm tüntettem el a tüdőmből, megrövidítve a még megmaradt időm. Nem vagyok hülye, csak pici. Tudom mi a halál, láttam már meghalni egy nőt, láttam, mikor az a férfi belépett apámhoz, majd lelőtte őt, és a titkárját is. A nő meghalt, és én végignéztem. Láttam ahogy a vére átszínezi a ruháját, azt a hófehér inget, ami annyira vakította mindig a szemeim. Apa a székében ült, összegombolt öltönyétől nem látszott, hogy ő is vérzik. A nagy hangra megérkeztek a magas férfiak, majd később színes ruhás emberek is, elvitték apát. Nem tudtam felfogni, hogy mi történt, csak akkor, amikor apa a kórházban mindent elmesélt. Lehet fiatal vagyok ahhoz, hogy pontosan értsem mi folyik itt, de azt tudom, hogy meghalni rossz dolog. A titkárnő, aki mindig hozott nekem csokit, vagy cukorkát többet nem jött be apához. Ha most velem is az történik mint vele, akkor én sem tudok majd odamenni apához, vagy anyához? Akkor nem akarom… Kapálózni kezdtem, közben ‘kiabálva’: Appa, segíts! Omma, gyere!

Nem jön senki. Mintha a mágnes taszító fele lennék a körülöttem úszkáló emberek kikerültek, pont nem vesz észre senki. Nem volt több levegőm, az összefogott hajam is emelkedett a felszín felé, pont ahogy a testem is. Az ég látványa előtt lecsuktam a szemem.

- Segítség! - hallgattam az emberek hangját, majd egyre halkult a hangjuk, végül abba is maradt.