Prológus

~1997. augusztus 19.~

- Omma, akkor holnap elmegyünk játszani a vízhez? - csak mosolyogva bólintott, mialatt guggolt előttem. Megöleltem őt a nyakánál, majd éreztem, hogy simogatja a hátamat. Boldogan ugrándoztam be az óvodába, ahol már tudtam, hogy vár rám Tae Ji.

- Tae Ji - rohantam felé, mivel megláttam, hogy már a szokásos kis sarokban pakolgatja egymásra az építőkockákat.

- Hagyj Eungin, Omma azt mondta, hogy hagyj békén! - fordult el. Fogalmam sem volt, hogy mi történt vele, tegnap még minden rendben volt. - Park néni! Eungin nem hagy játszani! - kiabált oda a gondozónak, mikor már sokadjára próbálkoztam játszani vele. Ő volt az egyetlen élő barátom.

Park néni csak felkapott, és elvitt a terem másik végébe, azt mondta, hogy ott kell maradnom, nem akar bajt. Mindig is szerettem Park nénit, mindig mosolygott, csak most nem. Mi változott meg? Egyedül rakosgattam a kis műanyag állatokat jobbról-balra, próbáltam lefoglalni magam, de sehogy sem ment. Persze Tae Ji jól elvolt a testvérével, aki csak pár perccel volt nála idősebb. Kim Taehyung...úgy éreztem elvette tőlem az egyetlen embert, aki elfogadott.

Egész nap együtt voltak, én pedig egyedül. Park néni próbált velem foglalkozni, megmosolyogtatni, de nem sikerült. Mindennel próbálkozott, rajzoltatott, könyvet olvasott nekem, játszott velem állatkerteset is, ami a kedvenc játékunk volt, hármasban, Tae Jivel. Nem tudom miért érintett olyan rosszul, hogy egyedül voltam egész nap, hisz otthon is egyedül játszom. Anya soha sincs otthon, apa pedig dolgozik. Eljött az ebéd ideje. Mindenki a szokásos helyén ült, kivéve én, engem elültettek onnan. Az asztalnál még két másik lány ült, akikkel még soha nem is beszéltem. Nem most fogom elkezdeni, és ahogy látom ők se. Csendben ettünk, mindannyian, bár amennyit én ettem, azt inkább kincskeresésnek hívnám, csak kapargattam a rizst.

Alváskor már oda sem mentem a szokásos helyemre, mivel gondoltam, hogy újat kapok. Így is lett. Átrakták a terem másik végébe a helyemet. Soha nem aludtam az óvodában, csak akkor. A szemeim maguktól csukódtak le, és elrepítettek egy olyan világba, ahol boldog voltam.

Az óvodai eset óta két hét telt el. Tae Ji mindig elfutott, és a bátyja mögé bújt, ha a közelükbe mentem.

- Eungin, hagyd a húgomat! - durcás fejjel nézett rám, amit így, hogy még ovisan is egy fejjel magasabb nálam, féltem tőle. Csak szó nélkül elszaladtam, minden egyes alkalommal. Taehyung állandóan engem figyelt, lehet a húga miatt, vagy lehet azért, mert én őket néztem. Mindig a szárnyát néztem. Az apró fekete, széttépdesett szárnyát, amin a többiek mind át tudtak menni. Mintha csak a kis gép vetítené oda, amin Park néni mindig beindítja a mesefilmeket, amik látszódnak a falon.

Azon a héten nem mentünk el anyáékkal a partra, mert apa valami üzleti ügyben. Amikor hazajött, akkor megígérte, hogy bepótoljuk, és most hazajött. Kinyílt a bejárati ajtó, én pedig a kis játékaim közül ugráltam az érkező felé.

- Appa, Appa! Megjöttél? - ujjongtam, miközben ő felkapott a hónom alatt fogva, majd forgott velem egyet. Egy puszit adott az arcomra, mire én megöleltem a nyakát, majd nevetve toltam el magam tőle az ujjai csikiző mozgásának hatására. - Appa, ne! - röhögtem tovább a biztonságos kezei közt, amikkel a levegőben tartott.

- Hogy van a szívem egyik asszonya? A legokosabb kisóvodás a világon? Vagy talán a legaranyosabb? - dörgölte össze az orrunkat vigyorogva.

- Kim HyukSo, hát a feleséged már egy “sziát” sem kap? - érkezett meg anya is a konyha felől.

- Férfi vagyok, egyszerre egy dologra tudok figyelni, te mondtad - kacsintott egyet, mire anya csak megforgatta a szemeit, én pedig nevettem. Mindig ilyenek voltak, boldogak. Mindent együtt csináltunk, ha apa itthon volt. Igaz ritka alkalmak voltak, de legalább voltak. Anya a köszöntés után ment főzni, mivel épp a zöldségeket aprította, mikor apa hazaért. Én visszamentem a játékaimhoz. Épp olyat játszottam, hogy volt egy iskola, és voltak benne gyerekek. Volt egy szőke baba, aki mindig egyedül volt. A ruhája zsepi volt, mivel az eredetileg neki készített tündérruhát nem találtam meg. A kékesen csillogó szárnyai szépen átlyukasztották a vékony papíranyagot, amitől tovább szakadt a zsebkendő.

- Hát te milyet játszol Csillagom? - érkezett meg apa. Átöltözött, nem az elegáns üzletember, hanem a mackós apuka volt szerepben. Egy általam buggyosnacinak hívott dolog volt rajta, illetve egy póló, amin én és anya voltunk. Elmeséltem neki, hogy mit játszom épp. Nem néztem fel rá, csak minden különösebb érzelem nélkül pakolgattam a babákat tovább. Mikor végeztem a meséléssel dudorászni kezdtem egy dallamot.

- Te ezt honnan tudod? - kérdezte furcsa hangon apa, mire csak vállat vontam.

- A szobámban mindig ezt énekli az a bácsi aki ott ül a székben. Nagyon kedves! Majd bemutatlak neki - mosolyogtam apára. Ő mégsem volt boldog, nem tusom miért. Tényleg kedves bácsi. Mr. Chae, így hívják. Hiányzik egy lába, de azt mondta, hogy csak azért, mert már nincs sok neki hátra.

- Eungin, tudod mit, holnap elmegyünk a partra - állt fel, majd elment. Én csak játszottam tovább.

Másnap délelőtt remek elvoltunk, egészen addig, míg apa egy munkatársa meg nem jelent a családjával. Van egy fiuk, a neve Yoongi. Soha nem bírtam, mindig Tae mellett volt, vagyis inkább Taehyung volt mellette.

- Omma, Appa, menjünk játszani! - húztam apám hatalmas mancsait a víz felé. Az egyik kezemben egy kis labdát szorongattam, amivel mindig játszottunk. Más lányoknak plüssei voltak, nekem egy gumilabdám. Azzal aludtam, azzal játszottam, és gyermeki módon még beszélgettem is vele. Neve is volt, Yuki.

A lábaimat a strand foszló homokjába nyomtam, egyre mélyebbre, már szinte földbe gyökereztem tőle. Kissé hátrahajoltam, és nyöszörögve próbáltam magammal hívni az éppen társalgó monstrumot, az apámat. Anyával is játszhattam volna, de ő nem dobta olyan szépen a labdát, mint apa, na meg, nem is volt annyira vicces. Nem ismerem az órát, ha ismertem is volna, akkor se lett volna egy se a közelemben, hogy leolvashassam a kattogó kütyüt. Már nagyon régóta próbálkoztam, persze az idő relatív, ami nyílván nekem lassabban telt, mint a ‘nagyon fontos dolgokról tárgyaló’ felnőtteknek, akiknek az üzleti dolgokat egy tengerparton kell megbeszélni. Állításuk szerint, itt süt a nap, jó idő van, nincs fülledt irodaszag. Kérdezem én, mi az az iroda?

Három éves fejemmel, éppen az óvoda első csoportjába lépve, már úgy gondoltam, hogy nekem vannak önálló, és legfőképp helytálló döntéseim. Elengedtem apa kezét, ami neki fel sem tűnt, még rám sem nézett. Fogtam a kis labdám, és a nevén szólítva, simogatva indultam el a víz felé. Jó móka lesz, érzem!

Bent játszottam a sekély vízben, a hullámok épp csak akkorák voltak, hogy egy kicsit megemeltek engem, amin csak nevettem. Voltak akik megbámultak, akik odajöttek megkérdezni, hogy hol vannak a szüleim. Még fel is ajánlották, hogy segítenek megkeresni őket, amit anyától tanult módon utasítottam el. Idegenekkel nem állunk szóba! mondta mindig.

Szaladgáltam a vízben a kis labdám után, akit sodort a víz. Egy csapat nagyobb fiú szaladgált a vízben, pont ott, ahova a labdám tartott. Egymás lökdösték a vízbe, és bizony az egyik esésekor engem beljebb sodort a kelleténél. Beütöttem a lábam a tengerfenéken landoláskor, és persze az sem segített, hogy fogalmam sem volt az úszás fortélyairól. Csak ott ültem a fenéken, néztem felfelé, ahol a vízbe szűrődő fény világítást adott. Nem volt messze a felszín, de én mégsem értem el. Jó móka lesz! Hát, igazam volt, tényleg…

A labdám fölém úszott, ott lebegett. Nyúlkáltam érte, őt szólongatva, amivel a megmaradt levegőm tüntettem el a tüdőmből, megrövidítve a még megmaradt időm. Nem vagyok hülye, csak pici. Tudom mi a halál, láttam már meghalni egy nőt, láttam, mikor az a férfi belépett apámhoz, majd lelőtte őt, és a titkárját is. A nő meghalt, és én végignéztem. Láttam ahogy a vére átszínezi a ruháját, azt a hófehér inget, ami annyira vakította mindig a szemeim. Apa a székében ült, összegombolt öltönyétől nem látszott, hogy ő is vérzik. A nagy hangra megérkeztek a magas férfiak, majd később színes ruhás emberek is, elvitték apát. Nem tudtam felfogni, hogy mi történt, csak akkor, amikor apa a kórházban mindent elmesélt. Lehet fiatal vagyok ahhoz, hogy pontosan értsem mi folyik itt, de azt tudom, hogy meghalni rossz dolog. A titkárnő, aki mindig hozott nekem csokit, vagy cukorkát többet nem jött be apához. Ha most velem is az történik mint vele, akkor én sem tudok majd odamenni apához, vagy anyához? Akkor nem akarom… Kapálózni kezdtem, közben ‘kiabálva’: Appa, segíts! Omma, gyere!

Nem jön senki. Mintha a mágnes taszító fele lennék a körülöttem úszkáló emberek kikerültek, pont nem vesz észre senki. Nem volt több levegőm, az összefogott hajam is emelkedett a felszín felé, pont ahogy a testem is. Az ég látványa előtt lecsuktam a szemem.

- Segítség! - hallgattam az emberek hangját, majd egyre halkult a hangjuk, végül abba is maradt., akkor holnap elmegyünk játszani a vízhez? - csak mosolyogva bólintott, mialatt guggolt előttem. Megöleltem őt a nyakánál, majd éreztem, hogy simogatja a hátamat. Boldogan ugrándoztam be az óvodába, ahol már tudtam, hogy vár rám Tae Ji.

- Tae Ji - rohantam felé, mivel megláttam, hogy már a szokásos kis sarokban pakolgatja egymásra az építőkockákat.

- Hagyj Eungin, Omma azt mondta, hogy hagyj békén! - fordult el. Fogalmam sem volt, hogy mi történt vele, tegnap még minden rendben volt. - Park néni! Eungin nem hagy játszani! - kiabált oda a gondozónak, mikor már sokadjára próbálkoztam játszani vele. Ő volt az egyetlen élő barátom.

Park néni csak felkapott, és elvitt a terem másik végébe, azt mondta, hogy ott kell maradnom, nem akar bajt. Mindig is szerettem Park nénit, mindig mosolygott, csak most nem. Mi változott meg? Egyedül rakosgattam a kis műanyag állatokat jobbról-balra, próbáltam lefoglalni magam, de sehogy sem ment. Persze Tae Ji jól elvolt a testvérével, aki csak pár perccel volt nála idősebb. Kim Taehyung...úgy éreztem elvette tőlem az egyetlen embert, aki elfogadott.

Egész nap együtt voltak, én pedig egyedül. Park néni próbált velem foglalkozni, megmosolyogtatni, de nem sikerült. Mindennel próbálkozott, rajzoltatott, könyvet olvasott nekem, játszott velem állatkerteset is, ami a kedvenc játékunk volt, hármasban, Tae Jivel. Nem tudom miért érintett olyan rosszul, hogy egyedül voltam egész nap, hisz otthon is egyedül játszom. Anya soha sincs otthon, apa pedig dolgozik. Eljött az ebéd ideje. Mindenki a szokásos helyén ült, kivéve én, engem elültettek onnan. Az asztalnál még két másik lány ült, akikkel még soha nem is beszéltem. Nem most fogom elkezdeni, és ahogy látom ők se. Csendben ettünk, mindannyian, bár amennyit én ettem, azt inkább kincskeresésnek hívnám, csak kapargattam a rizst.

Alváskor már oda sem mentem a szokásos helyemre, mivel gondoltam, hogy újat kapok. Így is lett. Átrakták a terem másik végébe a helyemet. Soha nem aludtam az óvodában, csak akkor. A szemeim maguktól csukódtak le, és elrepítettek egy olyan világba, ahol boldog voltam.

Az óvodai eset óta két hét telt el. Tae Ji mindig elfutott, és a bátyja mögé bújt, ha a közelükbe mentem.

- Eungin, hagyd a húgomat! - durcás fejjel nézett rám, amit így, hogy még ovisan is egy fejjel magasabb nálam, féltem tőle. Csak szó nélkül elszaladtam, minden egyes alkalommal. Taehyung állandóan engem figyelt, lehet a húga miatt, vagy lehet azért, mert én őket néztem. Mindig a szárnyát néztem. Az apró fekete, széttépdesett szárnyát, amin a többiek mind át tudtak menni. Mintha csak a kis gép vetítené oda, amin Park néni mindig beindítja a mesefilmeket, amik látszódnak a falon.

Azon a héten nem mentünk el anyáékkal a partra, mert apa valami üzleti ügyben. Amikor hazajött, akkor megígérte, hogy bepótoljuk, és most hazajött. Kinyílt a bejárati ajtó, én pedig a kis játékaim közül ugráltam az érkező felé.

- Appa, Appa! Megjöttél? - ujjongtam, miközben ő felkapott a hónom alatt fogva, majd forgott velem egyet. Egy puszit adott az arcomra, mire én megöleltem a nyakát, majd nevetve toltam el magam tőle az ujjai csikiző mozgásának hatására. - Appa, ne! - röhögtem tovább a biztonságos kezei közt, amikkel a levegőben tartott.

- Hogy van a szívem egyik asszonya? A legokosabb kisóvodás a világon? Vagy talán a legaranyosabb? - dörgölte össze az orrunkat vigyorogva.

- Kim HyukSo, hát a feleséged már egy “sziát” sem kap? - érkezett meg anya is a konyha felől.

- Férfi vagyok, egyszerre egy dologra tudok figyelni, te mondtad - kacsintott egyet, mire anya csak megforgatta a szemeit, én pedig nevettem. Mindig ilyenek voltak, boldogak. Mindent együtt csináltunk, ha apa itthon volt. Igaz ritka alkalmak voltak, de legalább voltak. Anya a köszöntés után ment főzni, mivel épp a zöldségeket aprította, mikor apa hazaért. Én visszamentem a játékaimhoz. Épp olyat játszottam, hogy volt egy iskola, és voltak benne gyerekek. Volt egy szőke baba, aki mindig egyedül volt. A ruhája zsepi volt, mivel az eredetileg neki készített tündérruhát nem találtam meg. A kékesen csillogó szárnyai szépen átlyukasztották a vékony papíranyagot, amitől tovább szakadt a zsebkendő.

- Hát te milyet játszol Csillagom? - érkezett meg apa. Átöltözött, nem az elegáns üzletember, hanem a mackós apuka volt szerepben. Egy általam buggyosnacinak hívott dolog volt rajta, illetve egy póló, amin én és anya voltunk. Elmeséltem neki, hogy mit játszom épp. Nem néztem fel rá, csak minden különösebb érzelem nélkül pakolgattam a babákat tovább. Mikor végeztem a meséléssel dudorászni kezdtem egy dallamot.

- Te ezt honnan tudod? - kérdezte furcsa hangon apa, mire csak vállat vontam.

- A szobámban mindig ezt énekli az a bácsi aki ott ül a székben. Nagyon kedves! Majd bemutatlak neki - mosolyogtam apára. Ő mégsem volt boldog, nem tusom miért. Tényleg kedves bácsi. Mr. Chae, így hívják. Hiányzik egy lába, de azt mondta, hogy csak azért, mert már nincs sok neki hátra.

- Eungin, tudod mit, holnap elmegyünk a partra - állt fel, majd elment. Én csak játszottam tovább.

Másnap délelőtt remek elvoltunk, egészen addig, míg apa egy munkatársa meg nem jelent a családjával. Van egy fiuk, a neve Yoongi. Soha nem bírtam, mindig Tae mellett volt, vagyis inkább Taehyung volt mellette.

- Omma, Appa, menjünk játszani! - húztam apám hatalmas mancsait a víz felé. Az egyik kezemben egy kis labdát szorongattam, amivel mindig játszottunk. Más lányoknak plüssei voltak, nekem egy gumilabdám. Azzal aludtam, azzal játszottam, és gyermeki módon még beszélgettem is vele. Neve is volt, Yuki.

A lábaimat a strand foszló homokjába nyomtam, egyre mélyebbre, már szinte földbe gyökereztem tőle. Kissé hátrahajoltam, és nyöszörögve próbáltam magammal hívni az éppen társalgó monstrumot, az apámat. Anyával is játszhattam volna, de ő nem dobta olyan szépen a labdát, mint apa, na meg, nem is volt annyira vicces. Nem ismerem az órát, ha ismertem is volna, akkor se lett volna egy se a közelemben, hogy leolvashassam a kattogó kütyüt. Már nagyon régóta próbálkoztam, persze az idő relatív, ami nyílván nekem lassabban telt, mint a ‘nagyon fontos dolgokról tárgyaló’ felnőtteknek, akiknek az üzleti dolgokat egy tengerparton kell megbeszélni. Állításuk szerint, itt süt a nap, jó idő van, nincs fülledt irodaszag. Kérdezem én, mi az az iroda?

Három éves fejemmel, éppen az óvoda első csoportjába lépve, már úgy gondoltam, hogy nekem vannak önálló, és legfőképp helytálló döntéseim. Elengedtem apa kezét, ami neki fel sem tűnt, még rám sem nézett. Fogtam a kis labdám, és a nevén szólítva, simogatva indultam el a víz felé. Jó móka lesz, érzem!

Bent játszottam a sekély vízben, a hullámok épp csak akkorák voltak, hogy egy kicsit megemeltek engem, amin csak nevettem. Voltak akik megbámultak, akik odajöttek megkérdezni, hogy hol vannak a szüleim. Még fel is ajánlották, hogy segítenek megkeresni őket, amit anyától tanult módon utasítottam el. Idegenekkel nem állunk szóba! mondta mindig.

Szaladgáltam a vízben a kis labdám után, akit sodort a víz. Egy csapat nagyobb fiú szaladgált a vízben, pont ott, ahova a labdám tartott. Egymás lökdösték a vízbe, és bizony az egyik esésekor engem beljebb sodort a kelleténél. Beütöttem a lábam a tengerfenéken landoláskor, és persze az sem segített, hogy fogalmam sem volt az úszás fortélyairól. Csak ott ültem a fenéken, néztem felfelé, ahol a vízbe szűrődő fény világítást adott. Nem volt messze a felszín, de én mégsem értem el. Jó móka lesz! Hát, igazam volt, tényleg…

A labdám fölém úszott, ott lebegett. Nyúlkáltam érte, őt szólongatva, amivel a megmaradt levegőm tüntettem el a tüdőmből, megrövidítve a még megmaradt időm. Nem vagyok hülye, csak pici. Tudom mi a halál, láttam már meghalni egy nőt, láttam, mikor az a férfi belépett apámhoz, majd lelőtte őt, és a titkárját is. A nő meghalt, és én végignéztem. Láttam ahogy a vére átszínezi a ruháját, azt a hófehér inget, ami annyira vakította mindig a szemeim. Apa a székében ült, összegombolt öltönyétől nem látszott, hogy ő is vérzik. A nagy hangra megérkeztek a magas férfiak, majd később színes ruhás emberek is, elvitték apát. Nem tudtam felfogni, hogy mi történt, csak akkor, amikor apa a kórházban mindent elmesélt. Lehet fiatal vagyok ahhoz, hogy pontosan értsem mi folyik itt, de azt tudom, hogy meghalni rossz dolog. A titkárnő, aki mindig hozott nekem csokit, vagy cukorkát többet nem jött be apához. Ha most velem is az történik mint vele, akkor én sem tudok majd odamenni apához, vagy anyához? Akkor nem akarom… Kapálózni kezdtem, közben ‘kiabálva’: Appa, segíts! Omma, gyere!

Nem jön senki. Mintha a mágnes taszító fele lennék a körülöttem úszkáló emberek kikerültek, pont nem vesz észre senki. Nem volt több levegőm, az összefogott hajam is emelkedett a felszín felé, pont ahogy a testem is. Az ég látványa előtt lecsuktam a szemem.

- Segítség! - hallgattam az emberek hangját, majd egyre halkult a hangjuk, végül abba is maradt., akkor holnap elmegyünk játszani a vízhez? - csak mosolyogva bólintott, mialatt guggolt előttem. Megöleltem őt a nyakánál, majd éreztem, hogy simogatja a hátamat. Boldogan ugrándoztam be az óvodába, ahol már tudtam, hogy vár rám Tae Ji.

- Tae Ji - rohantam felé, mivel megláttam, hogy már a szokásos kis sarokban pakolgatja egymásra az építőkockákat.

- Hagyj Eungin, Omma azt mondta, hogy hagyj békén! - fordult el. Fogalmam sem volt, hogy mi történt vele, tegnap még minden rendben volt. - Park néni! Eungin nem hagy játszani! - kiabált oda a gondozónak, mikor már sokadjára próbálkoztam játszani vele. Ő volt az egyetlen élő barátom.

Park néni csak felkapott, és elvitt a terem másik végébe, azt mondta, hogy ott kell maradnom, nem akar bajt. Mindig is szerettem Park nénit, mindig mosolygott, csak most nem. Mi változott meg? Egyedül rakosgattam a kis műanyag állatokat jobbról-balra, próbáltam lefoglalni magam, de sehogy sem ment. Persze Tae Ji jól elvolt a testvérével, aki csak pár perccel volt nála idősebb. Kim Taehyung...úgy éreztem elvette tőlem az egyetlen embert, aki elfogadott.

Egész nap együtt voltak, én pedig egyedül. Park néni próbált velem foglalkozni, megmosolyogtatni, de nem sikerült. Mindennel próbálkozott, rajzoltatott, könyvet olvasott nekem, játszott velem állatkerteset is, ami a kedvenc játékunk volt, hármasban, Tae Jivel. Nem tudom miért érintett olyan rosszul, hogy egyedül voltam egész nap, hisz otthon is egyedül játszom. Anya soha sincs otthon, apa pedig dolgozik. Eljött az ebéd ideje. Mindenki a szokásos helyén ült, kivéve én, engem elültettek onnan. Az asztalnál még két másik lány ült, akikkel még soha nem is beszéltem. Nem most fogom elkezdeni, és ahogy látom ők se. Csendben ettünk, mindannyian, bár amennyit én ettem, azt inkább kincskeresésnek hívnám, csak kapargattam a rizst.

Alváskor már oda sem mentem a szokásos helyemre, mivel gondoltam, hogy újat kapok. Így is lett. Átrakták a terem másik végébe a helyemet. Soha nem aludtam az óvodában, csak akkor. A szemeim maguktól csukódtak le, és elrepítettek egy olyan világba, ahol boldog voltam.

Az óvodai eset óta két hét telt el. Tae Ji mindig elfutott, és a bátyja mögé bújt, ha a közelükbe mentem.

- Eungin, hagyd a húgomat! - durcás fejjel nézett rám, amit így, hogy még ovisan is egy fejjel magasabb nálam, féltem tőle. Csak szó nélkül elszaladtam, minden egyes alkalommal. Taehyung állandóan engem figyelt, lehet a húga miatt, vagy lehet azért, mert én őket néztem. Mindig a szárnyát néztem. Az apró fekete, széttépdesett szárnyát, amin a többiek mind át tudtak menni. Mintha csak a kis gép vetítené oda, amin Park néni mindig beindítja a mesefilmeket, amik látszódnak a falon.

Azon a héten nem mentünk el anyáékkal a partra, mert apa valami üzleti ügyben. Amikor hazajött, akkor megígérte, hogy bepótoljuk, és most hazajött. Kinyílt a bejárati ajtó, én pedig a kis játékaim közül ugráltam az érkező felé.

- Appa, Appa! Megjöttél? - ujjongtam, miközben ő felkapott a hónom alatt fogva, majd forgott velem egyet. Egy puszit adott az arcomra, mire én megöleltem a nyakát, majd nevetve toltam el magam tőle az ujjai csikiző mozgásának hatására. - Appa, ne! - röhögtem tovább a biztonságos kezei közt, amikkel a levegőben tartott.

- Hogy van a szívem egyik asszonya? A legokosabb kisóvodás a világon? Vagy talán a legaranyosabb? - dörgölte össze az orrunkat vigyorogva.

- Kim HyukSo, hát a feleséged már egy “sziát” sem kap? - érkezett meg anya is a konyha felől.

- Férfi vagyok, egyszerre egy dologra tudok figyelni, te mondtad - kacsintott egyet, mire anya csak megforgatta a szemeit, én pedig nevettem. Mindig ilyenek voltak, boldogak. Mindent együtt csináltunk, ha apa itthon volt. Igaz ritka alkalmak voltak, de legalább voltak. Anya a köszöntés után ment főzni, mivel épp a zöldségeket aprította, mikor apa hazaért. Én visszamentem a játékaimhoz. Épp olyat játszottam, hogy volt egy iskola, és voltak benne gyerekek. Volt egy szőke baba, aki mindig egyedül volt. A ruhája zsepi volt, mivel az eredetileg neki készített tündérruhát nem találtam meg. A kékesen csillogó szárnyai szépen átlyukasztották a vékony papíranyagot, amitől tovább szakadt a zsebkendő.

- Hát te milyet játszol Csillagom? - érkezett meg apa. Átöltözött, nem az elegáns üzletember, hanem a mackós apuka volt szerepben. Egy általam buggyosnacinak hívott dolog volt rajta, illetve egy póló, amin én és anya voltunk. Elmeséltem neki, hogy mit játszom épp. Nem néztem fel rá, csak minden különösebb érzelem nélkül pakolgattam a babákat tovább. Mikor végeztem a meséléssel dudorászni kezdtem egy dallamot.

- Te ezt honnan tudod? - kérdezte furcsa hangon apa, mire csak vállat vontam.

- A szobámban mindig ezt énekli az a bácsi aki ott ül a székben. Nagyon kedves! Majd bemutatlak neki - mosolyogtam apára. Ő mégsem volt boldog, nem tusom miért. Tényleg kedves bácsi. Mr. Chae, így hívják. Hiányzik egy lába, de azt mondta, hogy csak azért, mert már nincs sok neki hátra.

- Eungin, tudod mit, holnap elmegyünk a partra - állt fel, majd elment. Én csak játszottam tovább.

Másnap délelőtt remek elvoltunk, egészen addig, míg apa egy munkatársa meg nem jelent a családjával. Van egy fiuk, a neve Yoongi. Soha nem bírtam, mindig Tae mellett volt, vagyis inkább Taehyung volt mellette.

- Omma, Appa, menjünk játszani! - húztam apám hatalmas mancsait a víz felé. Az egyik kezemben egy kis labdát szorongattam, amivel mindig játszottunk. Más lányoknak plüssei voltak, nekem egy gumilabdám. Azzal aludtam, azzal játszottam, és gyermeki módon még beszélgettem is vele. Neve is volt, Yuki.

A lábaimat a strand foszló homokjába nyomtam, egyre mélyebbre, már szinte földbe gyökereztem tőle. Kissé hátrahajoltam, és nyöszörögve próbáltam magammal hívni az éppen társalgó monstrumot, az apámat. Anyával is játszhattam volna, de ő nem dobta olyan szépen a labdát, mint apa, na meg, nem is volt annyira vicces. Nem ismerem az órát, ha ismertem is volna, akkor se lett volna egy se a közelemben, hogy leolvashassam a kattogó kütyüt. Már nagyon régóta próbálkoztam, persze az idő relatív, ami nyílván nekem lassabban telt, mint a ‘nagyon fontos dolgokról tárgyaló’ felnőtteknek, akiknek az üzleti dolgokat egy tengerparton kell megbeszélni. Állításuk szerint, itt süt a nap, jó idő van, nincs fülledt irodaszag. Kérdezem én, mi az az iroda?

Három éves fejemmel, éppen az óvoda első csoportjába lépve, már úgy gondoltam, hogy nekem vannak önálló, és legfőképp helytálló döntéseim. Elengedtem apa kezét, ami neki fel sem tűnt, még rám sem nézett. Fogtam a kis labdám, és a nevén szólítva, simogatva indultam el a víz felé. Jó móka lesz, érzem!

Bent játszottam a sekély vízben, a hullámok épp csak akkorák voltak, hogy egy kicsit megemeltek engem, amin csak nevettem. Voltak akik megbámultak, akik odajöttek megkérdezni, hogy hol vannak a szüleim. Még fel is ajánlották, hogy segítenek megkeresni őket, amit anyától tanult módon utasítottam el. Idegenekkel nem állunk szóba! mondta mindig.

Szaladgáltam a vízben a kis labdám után, akit sodort a víz. Egy csapat nagyobb fiú szaladgált a vízben, pont ott, ahova a labdám tartott. Egymás lökdösték a vízbe, és bizony az egyik esésekor engem beljebb sodort a kelleténél. Beütöttem a lábam a tengerfenéken landoláskor, és persze az sem segített, hogy fogalmam sem volt az úszás fortélyairól. Csak ott ültem a fenéken, néztem felfelé, ahol a vízbe szűrődő fény világítást adott. Nem volt messze a felszín, de én mégsem értem el. Jó móka lesz! Hát, igazam volt, tényleg…

A labdám fölém úszott, ott lebegett. Nyúlkáltam érte, őt szólongatva, amivel a megmaradt levegőm tüntettem el a tüdőmből, megrövidítve a még megmaradt időm. Nem vagyok hülye, csak pici. Tudom mi a halál, láttam már meghalni egy nőt, láttam, mikor az a férfi belépett apámhoz, majd lelőtte őt, és a titkárját is. A nő meghalt, és én végignéztem. Láttam ahogy a vére átszínezi a ruháját, azt a hófehér inget, ami annyira vakította mindig a szemeim. Apa a székében ült, összegombolt öltönyétől nem látszott, hogy ő is vérzik. A nagy hangra megérkeztek a magas férfiak, majd később színes ruhás emberek is, elvitték apát. Nem tudtam felfogni, hogy mi történt, csak akkor, amikor apa a kórházban mindent elmesélt. Lehet fiatal vagyok ahhoz, hogy pontosan értsem mi folyik itt, de azt tudom, hogy meghalni rossz dolog. A titkárnő, aki mindig hozott nekem csokit, vagy cukorkát többet nem jött be apához. Ha most velem is az történik mint vele, akkor én sem tudok majd odamenni apához, vagy anyához? Akkor nem akarom… Kapálózni kezdtem, közben ‘kiabálva’: Appa, segíts! Omma, gyere!

Nem jön senki. Mintha a mágnes taszító fele lennék a körülöttem úszkáló emberek kikerültek, pont nem vesz észre senki. Nem volt több levegőm, az összefogott hajam is emelkedett a felszín felé, pont ahogy a testem is. Az ég látványa előtt lecsuktam a szemem.

- Segítség! - hallgattam az emberek hangját, majd egyre halkult a hangjuk, végül abba is maradt.