~ 2018. augusztus 20.~
Fehér légbörtönöm ablakai a földet engedik bámulni, ez az egész napos tevékenységem. Ezt mondták eljön értem valaki, és tudni fogom, hogy az ő én feladatom, az, hogy megvédjem. Minden nap visszagondolok arra a napra, amikor megtörtént az idekerülésem. Amikor még nem tudtam, hogy mi az az iroda, amikor még az volt a legnagyobb gondom, hogy apa épp mással beszélgetett. Három éves voltam, éppen hogy óvodás. Óvodás...így könyököltem némán a saját térdemen. Néztem a mozgó vizet, aminek hullámain boldogan ringatóztak az úszógumis gyerekek, miközben szüleik féltő kezeik közt sipákoltak. Csak egy valaki volt egyedül, egy kislány. Olyan korombeli, ha mondhatom így, hisz csak három évet éltem igazán. Egy labda volt nála, ami emlékek tömkelegét keltette fel bennem. Yuki, az a pici labda, aki miatt bajba keveredtem.
“Munka közben nem lazsálunk”, jutottak eszembe annak az embernek a szavai, akire a leginkább felnéztem. Minden nap elmondtam ezt magamnak, nehogy elfelejtsem az emlékeim, mint a többiek idefent.
Visszakaptam a fejem a kis lyukra, ahol kiláthattam, de sehol sem láttam a kislányt akit az előbb figyeltem. A szél játékosan szaladgált az embereket kerülgetve, közben magával ragadva néhány női tincset, melynek útközben bókolt egyet, megsimogatta hosszú szálaikat, majd elhagyta őket. Így ment végig, mögötte üldözőjét vezetve, hogy minden boldogság elszálljon a parton pihenő földiekből. A felhők hangosan kiabálva közeledtek, eltakarták a napot, az egyetlen dolgot, ami reményt adhatott volna, reményt arra, hogy az idő jó lehet.
A kislányt továbbra sem láttam sehol, pedig éreztem, hogy meg kell találnom. Mert magamat láttam benne. Kiguvvadt szemekkel támaszkodtam meg a kis légpárnában, hogy közelebb kerülhessek a távoli boldogsághoz, és ahhoz, amire vártam. Mert nekem ez a kislány lesz az új életem, miatta fogok élni, vigyázni fogok rá, csak azt nem tudom, hogy hogyan. Mások erre születnek, én csak idecsöppentem, ateista vagyok, az egyetlen a mennyországban.
Egyre csak hajoltam kifelé, a fejem már ki is dugtam mikor megláttam újra azt a pici lányt, aki totyogott, egyre csak a víz felé. Mindennel próbálkoztam azalatt az öt perc alatt, míg a vízhez ért, telepátia, gesztikuláció, kiabálás, ami meg is hiúsult némaságom lévén. Nem volt mit felmutatnom a halál kapujában, így a hangom vették el tőlem, az utolsó kincsemet. Pedig még csak két éve tudtam használni, még olyan új volt minden pici csengés, pont úgy mint ennek a kislánynak is. Toporzékolva próbáltam valami béna varázsigét, amivel gyorsan egy burokba zárom, és megvédem még a levegőtől is, de nem tudtam semmi ilyet tenni. Nem vagyok isten. Eszembe jutott, hogy anya mindig meditált ilyenkor, így én is ezt tettem, leültem és próbálkoztam lenyugodni, de az egész felhőben csak a kislány segélykiáltásai visszhangoztak. Felpattantam, és újra a pöttömöt kerestem a résen, de nem láttam sehol. Szédülni kezdtem a sok hangtól a fejemben, majd lehunytam a szemeim az ismeretlen érzésre, ami átjárta az egész testemet.
És ekkor újra átéltem mindent amit akkor. Egy különbséggel, a testem, más lett. Az egykori kislány eltűnt, és én, mint az új énem vergődtem levegőért küszködve a víz mélyén. Az éjszakával megegyező hajam oszlott a vízben, körülöttem próbált menekülni, el akart hagyni...már ő is. A fehér ruhám, melyet megtépáztak rám ragadt, akár egy ragasztóval bekent papírlap. Sötétedett, egyre feketébb lett minden, majd valami hozzám ért… És ekkor érkeztem meg a Földre, én, Kim Eungin.
Valami hozzámért, majd a felszínre rántott. A szemeim hatalmasra nőttek, míg a számmal kapkodtam a friss levegő után. A megmentőm még mindig erősen tartotta a hátam, kikerülve az átázott szárnyaim. Vajon látja őket?
Szőke haja alól rám mosolygott, mire megállt bennem az ütő. Ismerős volt, csak nem tudom honnan.
- Csinálhattad volna feltűnés nélkül is, elég sokan megnéztek… - engedett el mikor már biztosan leért a lábam. A kezeit maga mellé vezette, majd vizslatott.
- Eungin, legalább megköszönhetnéd - kuncogott, majd a hajába túrt. A víztükröt bámulta, én is ezt tettem, amiből teljesen jól kivehettem az arcát. Babaarc, a tengervíztől összeállt haj, amiből a tükrömet tönkretéve csöpögött a víz. A szemei, azok a szemek... A kék szemei megkérdőjelezték bennem, hogy tisztavérű-e, bár arca arról tanúskodott, hogy ő bizony egy szín tiszta koreai. Az pedig, hogy kimondta a nevem csak azt erősítette meg bennem, hogy ismerem őt, de, hogy honnan, az még mindig rejtély. - Válaszolsz még ma? - emelte fel a fejét, mire csak nyitogattam a szám, magyarázni próbáltam, hogy nincs hangom, hát az arcából ítélve gyakorolnom kéne még. Oldalra döntötte a fejét, majd fél szemöldökét felhúzva próbált rájönni, hogy mégis mit akarok.
- Na ne… Taehyung! - érkezett meg egy barna lány, majd rágójával a szájában csámcsogva karolta át az említett fiú vállát. - Ki ez már megint? - Már megint? Mibe keveredtél Kim Eungin...mibe?
- Tae Ji, igazán emlékezhetném Eunginre, elvégre a legjobb barátnőd volt, nézzük csak majdnem egy évig - számolgatást színlelve fogdosta az állát, majd emelte a tekintetét. Kék szemei szürkék lettek, olyan szürkék, hogy láttam, ahogy a lelkemben turkál velük. A lány csak a szájához kapta a kezét, majd szó nélkül megölelt. Itt csak én nem tudom, hogy mi van? Mi ez a nagy jókedv? Mindenki mosolyog, én meg azt sem tudom, hogy mi vagyok… Az ölelést csak egy apró hátveregetéssel viszonoztam, majd mikor eltávolodott tőlem erőltettem egy apró mosolyt. Megragadta a csuklómat, majd vigyorogva ‘kezet’ fogott velem.
- Üdv újra itt, bár nem tudom, hogy hogy jöttél vissza, de nagyon örülök, hogy itt vagy. Szóval, most velem kell jönnöd - jelentette ki végignézve rajtam. A ruhám átázott, a fehér színe pedig nem volt a segítségemre. A hajam pedig fekete lett, bűnös. Elhagytam a helyem, megszegtem a mennyek egyetlen parancsát, bemocskoltam magam.
- A hajad miatt ne haragudj! Nem akartam! - nevetett kínosan Taehyung, aki bizonyára észrevette, hogy nagyon nézem az új színt.
- Nem mindenkit fogdos az ördög egyetlen fiacskája. - Fújt egy hatalmas buborékot a rózsaszín rágójából a lány, majd elindult, ezzel vonszolva engem is a ki tudja, hogy hova. Én pedig engedtem neki, mert örültem. A földön voltam, éreztem a strand homokját, ahogy szűrtem a lábujjaim közt, éreztem az esőcseppeket, amik megakadályozták, hogy megszáradjak. Éreztem a tenger finom illatát, láttam a vitorlásokat, és a kis csónakokat, ahogy a part felé tartanak, menekülve az egyre közelgő vihar elől. Tae Ji keze még mindig tartott, egyre messzebb vitt a parttól, majd hirtelen megállt.
- Hát, talán… - nézett rám. - körbeér - jelentette ki, miközben a hátam mögé bámult.
- Szerintem a szárnya nem befolyásolja a földi életben, nem? Elvégre én is fel tudok öltözni - szólalt fel mögülem Taehyung, aki gondolom mostanra ért ide, mivel még elment valahova. De, egy valamit nem értettem, mégis mi az összefüggés közte és az én szárnyaim közt. Régen neki is voltak, feketék, de most, semmit sem látok a hátán. Nyoma sincs annak, ami egykor ott volt.
- A te helyzeted más, te annak mutatod meg akinek akarod, Taehyung - rázta a fejét, mialatt én csak kapkodtam a tekintetem kettejük közt. - Neki sem mutatod, igaz? - biccentett felém Tae Ji, majd felciccent. Odaadta az eddig szorongatott törölközőt, majd végignézte, hogy hogyan boldogulok a szárnyaimmal. Az egyetlen olyan dologgal, ami megkülönböztetett egy földitől, azzal, ami még azt igazolta, hogy tiszta vagyok minden bűnben, amit ember elkövethet. Ez az én büszkeségem.
Miközben egy autóban ültünk, hát, elég sokan, konkrétan heten, egy picit elkezdtem szorongani, és idegeskedni. Oldani akartam a feszültségem, kérdezgetni Tae Jit, arról, hogy mi ez az egész, arról, hogy mit kerestek ott a parton, arról, hogy, hogy vannak a szüleim. Egyáltalán élnek még? Még mindig olyan jófejek?
Nyitogattam a szám, hangokat akartam kicsikarni magamból, de nem ment, csak olyan voltam, mint egy hal.
- És, mesélj, milyen a mennyország? - kérdezte teljesen feldobódva, olyan gyermekien Tae Ji, akit talán a múltra tekintettel az egyetlen barátomnak hívhatok. Az egyetlennek, aki bár akkor elhagyott, most mégis, mint egy régi jó ismerőst, úgy fogadott.
- Húgi, nem tudom, hogy feltűnt-e, hogy egész úton ki akart valamit nyögni szerencsétlen, de nem megy neki. Tae Ji, az angyalok némák, nem figyeltél az órán? - fordult hátra mosolyogva a bátyja, mire a vér is megállt bennem, majd visszafelé kezdett folyni, oda, ahonnan jött. - Anya tiltott el tőle, emlékszel?
- Ne folytasd, nem kell, hogy mindenki tudja…
- Egyszer úgyis meg fogja tudni, ha mástól nem, akkor Apától. Abban viszont nem lesz kegyelem, mert ki a mi apánk? - csettintett egyet, majd Tae Jire mutatott, jelezve, hogy várja a válaszát.
- Az ördög! Huhu! - forgatta a szemeit, majd erőltetett egy vidámnak tűnő kiáltást is a végére.
- Több lelkesedést! - Így folytattuk az utunkat. Egész végig veszekedtek, és min? Hogy kit szeret jobban az ördög… Arra senki sem gondolt, hogy mi van velem, hogy miként érzem most magam, hiányzik-e a családom, vagy, hogy épp megesz-e az unalom, bár ez jelen helyzetben lehetetlen lett volna. Előbb ölne meg az idegesség, mint az unalom.
- Eungin, Apámtól nem kell megijedned, először kicsit mérges lesz, de majd megbékél. Az ördöghöz nem járnak be angyalok, elvégre ő az aki akkor elbukott. - Nem tudom, hogy ezt most minek szánta, talán nyugtatásnak, csak mert akkor nem sikerült. Az ördög? Kikkel ülök én egy autóban? Egyre inkább csak megrémisztett a tudat, hogy hova tartunk, az, hogy mit akarnak csinálni velem, hisz angyal vagyok. Most az egyszer akartam, hogy elvegyék az egyetlen kincsemet, fosszanak meg azoktól a fehér csodáktól, amik a hátamat díszítik, akár egy igazolvány arra, hogy én tiszta vagyok. Meg akartam kérni Taehyungot, hogy segítsen, segítsen elrejteni a szárnyaim, segítsen, hogy csak annak mutassam akinek akarom, aki érdemes rá. A hajam feketesége kezdete volt valaminek, ezáltal valaminek a vége is. Lepaktáltam az ördöggel, a markában vagyok, én, aki még fehér.
“Munka közben nem lazsálunk”, jutottak eszembe annak az embernek a szavai, akire a leginkább felnéztem. Minden nap elmondtam ezt magamnak, nehogy elfelejtsem az emlékeim, mint a többiek idefent.
Visszakaptam a fejem a kis lyukra, ahol kiláthattam, de sehol sem láttam a kislányt akit az előbb figyeltem. A szél játékosan szaladgált az embereket kerülgetve, közben magával ragadva néhány női tincset, melynek útközben bókolt egyet, megsimogatta hosszú szálaikat, majd elhagyta őket. Így ment végig, mögötte üldözőjét vezetve, hogy minden boldogság elszálljon a parton pihenő földiekből. A felhők hangosan kiabálva közeledtek, eltakarták a napot, az egyetlen dolgot, ami reményt adhatott volna, reményt arra, hogy az idő jó lehet.
A kislányt továbbra sem láttam sehol, pedig éreztem, hogy meg kell találnom. Mert magamat láttam benne. Kiguvvadt szemekkel támaszkodtam meg a kis légpárnában, hogy közelebb kerülhessek a távoli boldogsághoz, és ahhoz, amire vártam. Mert nekem ez a kislány lesz az új életem, miatta fogok élni, vigyázni fogok rá, csak azt nem tudom, hogy hogyan. Mások erre születnek, én csak idecsöppentem, ateista vagyok, az egyetlen a mennyországban.
Egyre csak hajoltam kifelé, a fejem már ki is dugtam mikor megláttam újra azt a pici lányt, aki totyogott, egyre csak a víz felé. Mindennel próbálkoztam azalatt az öt perc alatt, míg a vízhez ért, telepátia, gesztikuláció, kiabálás, ami meg is hiúsult némaságom lévén. Nem volt mit felmutatnom a halál kapujában, így a hangom vették el tőlem, az utolsó kincsemet. Pedig még csak két éve tudtam használni, még olyan új volt minden pici csengés, pont úgy mint ennek a kislánynak is. Toporzékolva próbáltam valami béna varázsigét, amivel gyorsan egy burokba zárom, és megvédem még a levegőtől is, de nem tudtam semmi ilyet tenni. Nem vagyok isten. Eszembe jutott, hogy anya mindig meditált ilyenkor, így én is ezt tettem, leültem és próbálkoztam lenyugodni, de az egész felhőben csak a kislány segélykiáltásai visszhangoztak. Felpattantam, és újra a pöttömöt kerestem a résen, de nem láttam sehol. Szédülni kezdtem a sok hangtól a fejemben, majd lehunytam a szemeim az ismeretlen érzésre, ami átjárta az egész testemet.
És ekkor újra átéltem mindent amit akkor. Egy különbséggel, a testem, más lett. Az egykori kislány eltűnt, és én, mint az új énem vergődtem levegőért küszködve a víz mélyén. Az éjszakával megegyező hajam oszlott a vízben, körülöttem próbált menekülni, el akart hagyni...már ő is. A fehér ruhám, melyet megtépáztak rám ragadt, akár egy ragasztóval bekent papírlap. Sötétedett, egyre feketébb lett minden, majd valami hozzám ért… És ekkor érkeztem meg a Földre, én, Kim Eungin.
Valami hozzámért, majd a felszínre rántott. A szemeim hatalmasra nőttek, míg a számmal kapkodtam a friss levegő után. A megmentőm még mindig erősen tartotta a hátam, kikerülve az átázott szárnyaim. Vajon látja őket?
Szőke haja alól rám mosolygott, mire megállt bennem az ütő. Ismerős volt, csak nem tudom honnan.
- Csinálhattad volna feltűnés nélkül is, elég sokan megnéztek… - engedett el mikor már biztosan leért a lábam. A kezeit maga mellé vezette, majd vizslatott.
- Eungin, legalább megköszönhetnéd - kuncogott, majd a hajába túrt. A víztükröt bámulta, én is ezt tettem, amiből teljesen jól kivehettem az arcát. Babaarc, a tengervíztől összeállt haj, amiből a tükrömet tönkretéve csöpögött a víz. A szemei, azok a szemek... A kék szemei megkérdőjelezték bennem, hogy tisztavérű-e, bár arca arról tanúskodott, hogy ő bizony egy szín tiszta koreai. Az pedig, hogy kimondta a nevem csak azt erősítette meg bennem, hogy ismerem őt, de, hogy honnan, az még mindig rejtély. - Válaszolsz még ma? - emelte fel a fejét, mire csak nyitogattam a szám, magyarázni próbáltam, hogy nincs hangom, hát az arcából ítélve gyakorolnom kéne még. Oldalra döntötte a fejét, majd fél szemöldökét felhúzva próbált rájönni, hogy mégis mit akarok.
- Na ne… Taehyung! - érkezett meg egy barna lány, majd rágójával a szájában csámcsogva karolta át az említett fiú vállát. - Ki ez már megint? - Már megint? Mibe keveredtél Kim Eungin...mibe?
- Tae Ji, igazán emlékezhetném Eunginre, elvégre a legjobb barátnőd volt, nézzük csak majdnem egy évig - számolgatást színlelve fogdosta az állát, majd emelte a tekintetét. Kék szemei szürkék lettek, olyan szürkék, hogy láttam, ahogy a lelkemben turkál velük. A lány csak a szájához kapta a kezét, majd szó nélkül megölelt. Itt csak én nem tudom, hogy mi van? Mi ez a nagy jókedv? Mindenki mosolyog, én meg azt sem tudom, hogy mi vagyok… Az ölelést csak egy apró hátveregetéssel viszonoztam, majd mikor eltávolodott tőlem erőltettem egy apró mosolyt. Megragadta a csuklómat, majd vigyorogva ‘kezet’ fogott velem.
- Üdv újra itt, bár nem tudom, hogy hogy jöttél vissza, de nagyon örülök, hogy itt vagy. Szóval, most velem kell jönnöd - jelentette ki végignézve rajtam. A ruhám átázott, a fehér színe pedig nem volt a segítségemre. A hajam pedig fekete lett, bűnös. Elhagytam a helyem, megszegtem a mennyek egyetlen parancsát, bemocskoltam magam.
- A hajad miatt ne haragudj! Nem akartam! - nevetett kínosan Taehyung, aki bizonyára észrevette, hogy nagyon nézem az új színt.
- Nem mindenkit fogdos az ördög egyetlen fiacskája. - Fújt egy hatalmas buborékot a rózsaszín rágójából a lány, majd elindult, ezzel vonszolva engem is a ki tudja, hogy hova. Én pedig engedtem neki, mert örültem. A földön voltam, éreztem a strand homokját, ahogy szűrtem a lábujjaim közt, éreztem az esőcseppeket, amik megakadályozták, hogy megszáradjak. Éreztem a tenger finom illatát, láttam a vitorlásokat, és a kis csónakokat, ahogy a part felé tartanak, menekülve az egyre közelgő vihar elől. Tae Ji keze még mindig tartott, egyre messzebb vitt a parttól, majd hirtelen megállt.
- Hát, talán… - nézett rám. - körbeér - jelentette ki, miközben a hátam mögé bámult.
- Szerintem a szárnya nem befolyásolja a földi életben, nem? Elvégre én is fel tudok öltözni - szólalt fel mögülem Taehyung, aki gondolom mostanra ért ide, mivel még elment valahova. De, egy valamit nem értettem, mégis mi az összefüggés közte és az én szárnyaim közt. Régen neki is voltak, feketék, de most, semmit sem látok a hátán. Nyoma sincs annak, ami egykor ott volt.
- A te helyzeted más, te annak mutatod meg akinek akarod, Taehyung - rázta a fejét, mialatt én csak kapkodtam a tekintetem kettejük közt. - Neki sem mutatod, igaz? - biccentett felém Tae Ji, majd felciccent. Odaadta az eddig szorongatott törölközőt, majd végignézte, hogy hogyan boldogulok a szárnyaimmal. Az egyetlen olyan dologgal, ami megkülönböztetett egy földitől, azzal, ami még azt igazolta, hogy tiszta vagyok minden bűnben, amit ember elkövethet. Ez az én büszkeségem.
Miközben egy autóban ültünk, hát, elég sokan, konkrétan heten, egy picit elkezdtem szorongani, és idegeskedni. Oldani akartam a feszültségem, kérdezgetni Tae Jit, arról, hogy mi ez az egész, arról, hogy mit kerestek ott a parton, arról, hogy, hogy vannak a szüleim. Egyáltalán élnek még? Még mindig olyan jófejek?
Nyitogattam a szám, hangokat akartam kicsikarni magamból, de nem ment, csak olyan voltam, mint egy hal.
- És, mesélj, milyen a mennyország? - kérdezte teljesen feldobódva, olyan gyermekien Tae Ji, akit talán a múltra tekintettel az egyetlen barátomnak hívhatok. Az egyetlennek, aki bár akkor elhagyott, most mégis, mint egy régi jó ismerőst, úgy fogadott.
- Húgi, nem tudom, hogy feltűnt-e, hogy egész úton ki akart valamit nyögni szerencsétlen, de nem megy neki. Tae Ji, az angyalok némák, nem figyeltél az órán? - fordult hátra mosolyogva a bátyja, mire a vér is megállt bennem, majd visszafelé kezdett folyni, oda, ahonnan jött. - Anya tiltott el tőle, emlékszel?
- Ne folytasd, nem kell, hogy mindenki tudja…
- Egyszer úgyis meg fogja tudni, ha mástól nem, akkor Apától. Abban viszont nem lesz kegyelem, mert ki a mi apánk? - csettintett egyet, majd Tae Jire mutatott, jelezve, hogy várja a válaszát.
- Az ördög! Huhu! - forgatta a szemeit, majd erőltetett egy vidámnak tűnő kiáltást is a végére.
- Több lelkesedést! - Így folytattuk az utunkat. Egész végig veszekedtek, és min? Hogy kit szeret jobban az ördög… Arra senki sem gondolt, hogy mi van velem, hogy miként érzem most magam, hiányzik-e a családom, vagy, hogy épp megesz-e az unalom, bár ez jelen helyzetben lehetetlen lett volna. Előbb ölne meg az idegesség, mint az unalom.
- Eungin, Apámtól nem kell megijedned, először kicsit mérges lesz, de majd megbékél. Az ördöghöz nem járnak be angyalok, elvégre ő az aki akkor elbukott. - Nem tudom, hogy ezt most minek szánta, talán nyugtatásnak, csak mert akkor nem sikerült. Az ördög? Kikkel ülök én egy autóban? Egyre inkább csak megrémisztett a tudat, hogy hova tartunk, az, hogy mit akarnak csinálni velem, hisz angyal vagyok. Most az egyszer akartam, hogy elvegyék az egyetlen kincsemet, fosszanak meg azoktól a fehér csodáktól, amik a hátamat díszítik, akár egy igazolvány arra, hogy én tiszta vagyok. Meg akartam kérni Taehyungot, hogy segítsen, segítsen elrejteni a szárnyaim, segítsen, hogy csak annak mutassam akinek akarom, aki érdemes rá. A hajam feketesége kezdete volt valaminek, ezáltal valaminek a vége is. Lepaktáltam az ördöggel, a markában vagyok, én, aki még fehér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése