2. Fejezet - A jók és a rosszak csatája

- Abeoji! - hajlongott mindenki, így én is ezt tettem egy kis körbenézést követően.
- Taehyung! Ide! - mutatott maga elé, mire a fiú kicsit összerezzenve előrébb lépkedett. A férfi hangja tekintélyt parancsoló volt, elég erős és határozott ahhoz, hogy bárkit megfélemlítsen.  Fejét kalap fedte, melyen két kis lyuk díszelgett, onnan álltak ki szarvai. Ő tényleg az ördög volt. Azt hittem ez valami becenév, vagy valami ilyesmi, egy álca, de nem, ő ténylegesen a mesékben látott ördög volt. Lábait cipő fedte, így azt nem vizslathattam, na nem mintha annyira érdekelne a lába.
- Hozzáértél...az én egyetlen kincsemhez? Fiam! - dobbantott egyet Taehyung tisztségét kimondva.
- Apám, én!
- Bemocskoltál egy angyalt, majd a házamba hoztad! Mi vagy te? Erre neveltelek? - kiáltozott. Arcizmai megfeszültek, azt hittem ott ugrik neki a teljesen összehúzódott fiúnak. Szinte láttam, ahogy remegett.
- Abeoji, ő Kim Eungin, annak a férfinek a lánya aki… - kezdett bele Tae Ji, gondolom a bátyja védelmében.
Láttam a férfin, hogy elgondolkozik, miközben megállítja a lányát egy egyszerű kézmozdulattal. Állából lógó szakállát simogatva nézett rám, majd mosolyodott el.
- Az én pici Eunginem - sóhajtott. - Gyere, nem bántalak!
Megindultam felé, mikor éreztem Tae Ji kezeit a hátamon, ahogy kicsit megtolnak. Nagyot nyelve haladtam el Taehyung mellett, aki csak rám pillantott, mialatt én is őt néztem. Azt akartam, hogy segítsen, vigyen el innen.
- Ugye nem bántották az én egyetlen reménységem? - mért végig. - Hasonlítasz rá! Arra a nőre, akit ugyanilyen meggyötörten fogadtam be, miután mások bántották. Olyan tiszta volt, de én bemocskoltam - játszadozott az egyik tincsemmel. - Pont mint téged a fiam, a hajad, fekete. A kedvenc színem, mert én maga vagyok a sötét, a pokol. Te is az enyém lettél. - Mindenki felkapta a fejét, leginkább Tae Ji volt az aki meglepődött.
- Emberek, ő lesz az aki megnyeri nekünk a háborút - karolta át a vállamat. Összerezzentem, minél kisebb akartam lenni, akár mákszemnyi is, csak, hogy felszívódjak onnan. - Dong Hee! Szerinted, ki vigyázzon a pokol legnagyobb kincsére?
- Az ördögpalánták legjobbika, természetesen - válaszolt kis habozás után egy ősz férfi, aki a terem sarkában ücsörgött, majd mondatának végét is elmondva valami varázsigét kezdett mormolgatni.
- A lány Taehyungé! - jelentette ki, majd a fiúra nézett, aki pedig felváltva vizslatott mindkettőnket. - Bemocskoltad, mostmár gondoskodj is arról, hogy az angyalok vissza ne szerezzék! Bármi történik vele, az a te felelősséged, értetted Fiam? - a fiú csak biccentett, majd elindult felénk. Tae Jire pillantottam, akinek kiültek az érzései az arcára. Egyszerre félt, és volt meglepődve, miközben még csalódottság, sőt még az öröm apró szikrái is felfedezhetők voltak az arcán.
Némán tették meg az utat velem, ki a folyosóra, majd onnan a felhőkben turkáló épület egyik felső emeletére. Tae Ji törte meg a csendet.
- Tae! - kapta el a kezét, majd maga felé fordította. Taehyung ezalatt elengedte a csuklómat, és szemezett a húgával. - Ha bármi baja esik miattad, akkor én is megöllek, nem csak Apa - sziszegte a bátyja képébe. - Akkor azért kellett otthagynom mert a szülei vétkeztek, nem fogom hagyni, hogy most azért veszítsem el, mert az én apám döntött rosszul. Egy, érted, egy haja szála is görbül akkor neked véged! Nem véletlenül vagyok az ördög egyetlen lánya, van elég erőm ahhoz, hogy gyűlöljelek - a mutatóujjával böködte Taehyung mellkasát, aki láthatólag jót szórakozott a helyzeten. Mosolygott.
Kaptam egy szobát. Fehér falak, fekete bútorok, egy szürke rongyokba burkolózott ágy, fekete, fehér, és szürke párnák, sötét függönyök, és véget soha nem érő felhőrengeteg, mint panoráma. Lassan visszaengedtem esni a szürkés sötétítő anyagot, hogy letakarjam az évekig nézegetett tájat. Unom a felhőket, unom az egeket, és a magasságot.
Egész este az ágyamon ültem, és néztem magam a tükörben. Meggyötört voltam, és fáradt, de aludni mégsem voltam képes. Talán féltem, vagy inkább csak meglepődtem, esetleg csak nem erre számítottam, vagy az összes egyszerre. Nem tudom, nem is fogok rájönni egyhamar, ha csak nem történik valami, ami segít nekem. Amilyen szerencsétlen vagyok, úgyse fog.
- Eungin, indulnunk kell! - rázogatott mosolyogva Tae Ji. Felkaptam a fejem, és hangok híján csak a mimikám sietett segítségemre, hogy elárulhassam az értetlenséget, és kuszaságot, ami bennem volt ekkor. Mégis hova kéne nekem menni? Mi ez már megint?
- Tae nem mondta? - ciccegett. - Hé szőke ördög! Tényleg nem mondtad neki, hogy mi lesz itt? - fordult a testvére felé, aki egy fogkefével a szájában lépkedett be a szobába. Kicsit sem nézett ki hülyén a kócos hajával, és a kisautós köpenyében. Nagyon férfias volt, mondhatom…
- Nhemmh - rázta a fejét segítségképp, miközben szemeit nagyra nyitotta, majd felém kapta őket. - Készülődj, mert elkésünk az óráról - bökött felém az állával, majd kiment a szobából. Tae Ji ott volt velem, mialatt elkészültem, sőt, még Taehyungot is rávette, hogy tüntesse el a szárnyaim, nagy nehezen beadta a derekát.
- Attól még az angyalok látni fogják, illetve az ördögök is, szóval nem leszünk előrébb - Tae Ji csak vállat vont, majd megragadta a kezem, és elindult kifelé a szobából. Kaptam táskát, egyenruhát, mindent ami kell.
- Ja, és bárki kérdezi, te a barátnőm vagy. Ne haragudj, de nincs jobb ötletem a kiléted elfedésére - mosolygott, mai kicsit megrendítette az abba vetett hitemet, hogy ő komolyan csak muszájból teszi.
- Taehyung, nem tusom, hogy feltűnt-e, de ő egy angyal, néma. - Tae csak megrázta a fejét, majd beütött valami kódot a bejáratnál, és már kint is voltunk. Bele akartam szagolni a friss levegőbe, de helyette csak a városi szmog, egy szelet pizza, ázott kutyaszag, illetve benzin aromáját sikerült találnom az értékes gázban.
Kocsival mentünk, így hamar ott is voltunk, bár az útból semmire sem emlékszem, egy fára sem, mivel persze sötétített ablakkal kell utazni, mert úgy a jó. Nehogy még élvezzem is…
Az iskolába lépve Tae rögtön mellettem termett, majd maga mellé szorított.
- Fontos, hogy senkire ne hallgass, akit nem én mutatok be neked. Nem épp kedvesek… - sziszegte, közben biccentgetve a diákoknak, akiket gondolom ismert. Első órán, mint új diákot be akartak mutatni, de csak némán álltam a tanárnő mellett. Segítségkérőn néztem Tae Jire, illetve a mögötte ülő Taehyungra, aki válaszul, csak felpattant, majd kisétált mellém.
- Tanárnő, Eungin néma - karolta át a vállam. - De mi így szeretjük - tette hozzá, amitől a hideg is kirázott. Tae Ji csak “most megöllek” pillantásokat küldött a testvére felé, aki pedig csak vigyorogni volt képes. A tanárnő csak intett, hogy üljek le, én pedig indultam volna az üres padsorok felé, mire Taehyung megragadta a kezem, persze észrevétlenül, így csak én tudtam, hogy nem magamtól huppanok le a fiú helye mellé. Az órán igyekeztem mindent megérteni, ami persze lehetetlen volt, hisz még olvasni és írni sem tudtam. Nem csak a mennyekben voltam analfabéta, az emberek közt is az vagyok, csak itt érzem is a hátrányait. A táblára számomra értelmezhetetlen rajzok kerültek fel, érthetetlen magyarázatok, néha pár nevetés a szomszédos padokból, pár integetés, illetve csodálkozó tekintetek. Így telt az első órám.
- Te nem írod Eungin? - kérdezte felhúzott szemöldökökkel a padtársam, majd az üres lapot vizslatta. - Ne már, Eungin, te nem… - csendre intette a tanárnő, a kérésre pedig azonnal előrefordult. Nem értettem, hisz ő a rosszfiú, legalábbis eddig csak azt kaptam belőle, most pedig egy egyszerű “csitt”-re befogja a száját.
Minden órám így telt, csak próbáltam rájönni, hogy épp milyen órán lehetek, mivel megkérdezni sem tudtam, és lelesni sem a többiek tankönyvéről a feliratot, így csak kinézet alapján akartam volna választani, ha nem lettek volna becsomagolva a könyveim. Az összes fekete volt, mert mi más színe lenne? “A fekete nem is szín” ezt mondta mindig apa, akinek az arcképe még mindig itt van az arcom előtt, ahogy megérkezik haza, én pedig a nyakába ugrom. A mosolya, a mosolya vajon olyan, mint régen? Olyan élettel teli, mint mikor utoljára játszottunk? És anya? Vajon ő hogy van? Szeret még? Szereti még apát?
Legszívesebben sírtam volna, de nem tettem. Erős akartam lenni, na meg persze nem akartam lejáratni Tae Jit és Taehyungot.
Az órák után az ebédlő felé vettük az irányt. Tae Ji ott sétált mellettem, miközben Taehyung néhány emberre szúrós pillantásokat lövellve szorított magához.
- Taehyung! Hé, ördögfatty! - fordította valaki maga felé, ezzel rántva engem is. Egy magas fiú volt, mögötte még pár hasonló kaliberű fiúval. Mind szőkék voltak, akárcsak az engem szorongató, csupán annyi volt a különbség, hogy ők inkább fehérbe burkolták hajszálaikat. Hátukat szárnyak fedték, fehérek, akárcsak az enyémek.
- Mit akarsz? - mondta semmitmondó hangon Taehyung, majd már fordult volna el, mikor nem kapott választ, de hirtelen mégis szavak hagyták el az egyik hófehér száját.
- Bemocskoltál egy angyalt! Taehyung - ejtette ki gúnyosan a nevét - te vagy az ötödik. Te lettél V, ami tudod mit jelent, igaz? - kuncogott mind, mire Taehyung csak megfogta a kezem, majd továbbhúzott. Tae Ji szaladva beért minket, így léptünk be hárman az étkezdébe. Mint a fogmosott verebek, olyan mosollyal vezettek néhány fiú társaságába.
- Mi ez a komorság Tae? - tárta szét a kezeit az egyik.
- Apuci megszidta - kuncogott még egy.
- Kookie, jobb lenne, ha megtartanád ezeket magadnak, senki nem kíváncsi az apám becézgetéseire.
- És, ki van veletek? Látom, az angyalok pirulnak miatta - mért végig egy harmadik. Be lettem mutatva mindenkinek, ami kicsit talán sok volt. Ennyi ördögöt egy rakásra ritkán hord a szél, bár őket látszik , hogy nem a szél hordta össze, de ez mellékes.
- Amúgy TaeTae, ugye nem te csináltad azt a …
- De, én mocskoltam be, ha erre célzol H vette kezébe egy hajtincsemet, majd nézegetni kezdte. - Csak hozzá kellett érnem, ugye milyen fura?
- Tae, ugye tudod, hogy ezzel…
- Tudom, én tegnap elindítottam a jók és a rosszak csatáját… azt, ahol nevét megcáfolva nincsenek jók, se rosszak, csak mi és ők.